A cím szerint most problémákat kellene sorolnom. Ezt kicsit később, előtte egy kis színes.

A nyelvtanulásról

Elvileg október közepétől egy államilag támogatott, helyi iskolák által szervezett nyelvtanfolyamra iratkoztunk be párommal, ami heti két alkalmat jelent és májusig tart. Kíváncsian várjuk, milyen lesz a színvonal – főleg, hogy volt egy bangladesi srác, aki egy árva kukkot sem tudott olaszul.

Hogy biztosra menjünk, jövő héttől folytatjuk „kedvenc olasztanár néninkkel”, Mártival a bő másfél éve megkezdett, következetes tanulást, fókuszálva az állásinterjúkra, meg ilyesmikre.

Közlekedés autóval

Ez is egy olyan dolog, ami eltérő az ország egyes területein.

Vezettem már többek közt Milánóban, Firenzében, Nápolyban és Szicíliában. Nekem leginkább a nápolyi habitus fekszik, bár sokak számára azok őrültek és kevesen érzik magukat komfortosan egy viszonylag déli forgalomban.

Itt, Padova környékén ehhez képest idegesítően lassan, nyugodtan, kimérten gurulnak az autók. Ami közös az itteni és a Palermo környéki vezetési stílusban, hogy ha egy autó kikanyarodik a főútra, akkor csak nagyon lassan gyorsít, tehát a mögötte haladónak legtöbbször lassítania kell. Ezen felül itt, amikor a lámpa zöldre vált, akkor is igen lassan indulnak meg az autók, szemben például a pesti forgalommal, ahol szinte kilőnek az autók, mint az idegbajos versenypilóták.

Szóval én inkább nápolyi stílusra készültem, így nekem is szokni kell a nyugis, kevésbé lendületes módot. Egy viszont biztos. Nagyon okosan, körültekintően és logikusan vezet a többség. A többség, mert ugye hülyék mindenhol vannak.

Kér kávét?

Amikor fejben, lélekben idekészültem, mindig kérdezgettem az arra érdemeseket, jól gondolkodom-e az illemről, mi az, amivel lehet kicsit oldani a jeget, amikor valakivel először találkozom és beszélnem kell hozzá. Kedvesnek és tisztelettudónak kell lenni – mondták egybehangzóan.

Ha valaki hozzánk jön (voltak már páran), természetesen megkérdezem, kér-e kávét. Ezt nagyon szokták szeretni. Mármint a kérdést, mert ugye nem kér mindig mindenki, de úgy tűnik számomra, tetszik nekik ez a fajta tudakozódás.

A másik, hogy ügyintézésnél van egy belépő mondatom, így hangzik: „Elnézését érem, nem beszélek elég jól olaszul.” – aztán mondom, miért jöttem, mi a gondom, miben kérek segítséget. Általában kis mosoly és gyors visszajelzés érkezik arról, hogy ugyan már. (Bevallom, ezeket a pillanatokat nagyon szeretem. ;o)

És a cím szerinti téma:

persze hogy van még probléma!

Az egyik újdonság, hogy Alexnek az új oviban nem adnak ebédet, mivel nem fizettük be.

Ahhoz, hogy befizessük, eddig úgy tudtuk, kell, hogy érkezzen egy levél a tudomisénhonnan, egy kóddal, ami alapján el kell caplatni egy akármilyen hivatalba, ahol azt lobogtatva adnak egy csekket, vagy ha szerencsénk van, bankkártyával ott helyben rendezhetjük is a díjat. Ez mind oké is, de eddig levél nem jött és tegnapelőtt közölték velünk az oviban, hogy ezen felül kell legyen a kezünkben egy igazolás (ISEE), ami a vagyoni helyzetünkről ad egyfajta képet, ami alapján besorolnak minket, mennyit is kell pontosan fizetnünk – mert ugye sávos az étkeztetés költsége, a jövedelem és a vagyoni helyzet alapján. Nyilván nekünk nincs ilyen ISEE dokumentumunk, ezért csináltatni kell egyet. Tegnap kaptam kézhez, milyen papírokat kell ehhez nekünk prezentálni ahhoz, hogy egyáltalán időpontot kapjunk, amikor személyesen befáradva, közösen áttekintjük, hogy elégségesek-e az addig összegyűjtöttek. Szerinted az mennyi idő, mire a procedúra végén be tudjuk fizetni az ebédet végre?

Segítek, minimum egy hónap. Addig nem tudunk mit tenni, minden nap valamelyikünknek 11:45-re Alexért kell mennie az oviba – csak hogy ezzel is könnyebb legyen megválaszolni a munkaközvetítőknek azt a kérdést, milyen időbeosztásban gondolkodunk.

A hab a torán az, hogy Dani, aki közigazgatásilag ugyanabba a körzetbe tartozik, simán étkezhet, senki semmit eddig nem kérdezett tőlünk, hogy miért nincs befizetve.

Mosolyogtatóbb dolgok

Többen bejelentkeztetek, hogy bíz szavunkon fogtok és ellátogattok hozzánk – jellemzően időpont megjelölése nélkül, de annál határozottabban.

Hallom, látom, otthon már erősen ősz van. Itt talán két nap volt hűvös (értsd nappal max. 15 fok, éjszaka min. 7), amúgy nappal 20-25, éjszaka 10-15 fok az általános, ami most úgy tűnik, még kb. október közepéig kitart.

Zárásként még pár szösszenet

Dani egyre inkább büszkélkedve tér haza az iskolából, hogy mennyi mindent ért már és esténkét a vacsoránál olykor meg is jegyzi, hogy hamarabb jut eszébe valami olaszul, mint magyarul.

Alex pedig 1 hét alatt eljutott odáig, hogy már csak a reggeli elbúcsúzáskor szipog egy kicsit, amúgy teljesen jól elvan abban a 2-3 órában az ovis társakkal – legalább is az ovis nénik szerint, persze Alex ennél olykor egy pöttyenettel sötétebb képet ad az adott napról. Azért meg kell jegyeznem, hogy tegnap, amikor én mentem érte, már incselkedett az egyik óvónénivel.

Tündéről és rólam annyit, hogy még mindig nem tudjuk igazán élvezni az „olasz életérzést”, amiért a sorozatos megfázásoknak, kisebb-nagyobb betegségeknek és a problémás hivatali ügyintézés egyfajta keveréke okolható elsősorban.

Azért nem kell aggódni, semmi depi és melankólia, csupán fárasztóbb egy adott nap, feszültebb valamely napszak a többinél. Ennyi. Ami viszont továbbra is lényeges: nem hagyjuk magunkat és megéljük az élet apró örömeit, ételben, programban, együttlétben.

Most csak egy képet teszek ide, ami akkor készült, amikor a környék bebarangolása és egy finom kései ebéd után, hazafelé gurulva Dani megkezdve sziesztáját, Alexnél talált erre alkalmas helyet.

Mosoly. Szenvedély. Olaszország.

Ci vediamo! Sziasztok!