Barbara és a veronai tiramisú
Volt szerencsém együtt dolgozni Barbarával, egy bolognai felszolgálóhölggyel. Egy izben, amikor együtt ebédeltünk, természetesen a gasztronómiáról is szó esett.
Megtudtam tőle, hogy mennyire szeret utazni. A Garda tavat, Horvátországot, Sopront és Veronát is emlegette. Kaptam is az alkalmon, hogy rákérdezzek, neki hogy ízlett a veronai tiramisú. Elkerekedett szemekkel kérdezte, nézett rám. Mint megtudtam, ő nem ismerete ennek a tipikus olasz édességnek a veronai verzióját, ott ugyanis pisztáciával készül. (Furcsállottam is egy kicsit, hogy ő is többször járt már a szerelmesek városában, mégsem ismeri vagy kóstolta – szóval tudtam újat mondani neki.)
Stefan és az ABBA
Németországból érkezett az úr, aki 59 éves és a sajtkészítés nagymestere (mellesleg ő hajtotta ki hajnalban a teheneket és ő is terelte össze őket estefelé).
Egy alkalommal Stefannal együtt autókáztunk - friss sajtot vittünk termékmintául VIP vendégeknek – és szóba elegyedtünk, ami elég érdekes volt. Egyrészt a sokszor előkerülő nyelvi korlátok miatt. Ő németül és angolul tud, olaszul egyáltalán nem, így részemről olasszal és némettel kevert angolt használtam. (Hihetetlen még mindig számomra, hogy ha valami érdekel bennünket vagy át akarunk adni olyan információt, amit fontosnak tartunk, mennyire találékonyak vagyunk a kommunikációban.)
Három érdekes dolgot tudtam meg Stefannal kapcsolatosan.
Az egyik, hogy pont 40 éve járt Budapesten (19! évesen), amikor nyugatnémet márkáért szinte minden kapható volt. Kiemelte az ételek ízletességét és a lányok szépségét.
A másik az volt – épp a Dancing Queen ment a rádióban az ABBA-tól –, amikor elmesélte, hogy az egyik fiatalkori cimborája egy ideig egy párt alkotott az együttes szőke énekesnőjével és hogy koncertről-koncertre követte őt, őket. Ez még akkor volt, amikor már ismeretek voltak, de még nem világsztárok.
A harmadik, hogy ott volt az első Rock Am Ring-en. (Az első Rock am Ringet 1985-ben szervezték meg, a kétnapos fesztivál alatt 75.000 ember hallgathatta Joe Cockert vagy a U2-t. Ez volt az első ilyen típusú fesztivál Európában. Azóta tudjuk, mit is jelent ez – lásd: SZIGET Fesztivál.) Szóval azt mesélte, hogy akkor még érezhető volt a hippi-kor hangulata, a szokásos kellékekkel és akkor érezte utoljára, hogy mit jelent valójában a „Don’t war, make love”.
Belga-német-olasz-orosz: emberek egymás közt
Mind a mai napig újdonságként hat rám, amikor ketten vagy többen egy társaságban nyelveket váltogatva beszélgetnek egymással. Ez történt akkor is, amikor hazafelé tartottam a cabinoviával (ez az a bizonyos felvonó a hegyre, a sípályákhoz tőlünk). Elsőre nem értettem, miről beszélnek, aztán kitisztult, miután váltottunk pár szót. A feleség belga volt, a férj olasz. Német volt ugyan a közös nyelv, de ahogy ez ilyenkor lenni szokott, bőven voltak benne belga és olasz szavak, kifejezések, olykor fél- vagy egész mondatok.
Egy másik eset kis éttermünkben/fogadónkban/nyári hütténkben/vendéglátó egységünkben (a megfelelő rész aláhúzandó) történt meg. Azt tudni kell, hogy általában a keleteurópaiak, főleg az orosz vendégek, hogy úgy mondjam, nem túl visszafogottak. Persze vannak kivételek, mint most is. A hatfős társaságból négyen – bár erős akcentussal, de – érthetően beszélték az olaszt, így egymás között is keveredett az olasz és az orosz nyelv használata. Emellett pedig nagyon kedvesek, olykor már szinte decensek voltak. Nagyon meglepődtem és egyben megörültem ennek a helyzetnek.
Egy kislány és a cabinovia
Történt egyszer, hogy az egyik reggelen, amikor munkába mentem, a cabinoviánál egy 10 év körüli leányzót pillantottam meg. Épp a liftkezelőkkel beszélgetett, miközben toporogva várta, hogy beszállhasson valamelyik kabinba. Amikor beléptem az egyikbe és épp leülni készültem, meglepődve tapasztaltam, hogy a kislány is ott van a kabinban. Az utolsó pillanatban ugrott be, mielőtt az ajtók összezáródtak volna.
Helyi lakos volt, így nem tudott még jól olaszul. Bár az én németem sem a legfényesebb jelenleg, mégis úgy gondoltam ezen a nyelven indítom a beszélgetést. Megtudtam tőle, hogy az apukájához megy, aki most fent dolgozik a hegyen és az ebédet viszi neki. (Ez még a nyári szünetben történt, mielőtt megkérdezed, hogy-hogy nem volt iskolában ez a 10 éves gyermek.) Szóval, mint kiderült, azért volt kissé megszeppenve, mert nem szeret egyedül utazni a kabinban. Kicsit fél a himbálózástól - mondta. Utunk végén, ami nagyjából negyedórát tett ki, némi meglepődésemre illedelmesen megköszönte a „segítségemet”, hogy társa voltam felfelé menet.
Mit mondjak, aznap kicsit más hangulatban kezdtem neki a munkának …
Mondd, milyen fent a hegyen dolgozni, ilyen csodálatos környezetben?
… kérdezitek sokan.
Erre tudok egy igen hosszú, többszörösen kifejtős választ, ami egy külön bejegyzéssel is felérne (persze, ha igény van rá, megírom), de itt most egy rövid összegzést teszek.
Leginkább a téli szezon eltérő a hegyen (kb. 2.000 méteren) és a városban (kb. 1.000 méteren) való munkavégzés között.
Az első és legszembetűnőbb dolog az időjárás. Ha reggel lent köd van, fent, már 1.500-1.600 méter felett, szinte mindig süt a nap. A reggelek és az esték igen hidegek, főleg februárban. Simán -10 fok alatti hőmérsékletben kezdünk és fejezzük be a munkát. Cserébe fantasztikus a panoráma, az átlagosan egyméteres hótakaró látványa, a naplemente után munkálkodó ratrakok a sípályákom.
A másik dolog, amit ki kell emelni, az a kiszolgáltatottság. Az időjárásról már beszéltem. Emellett igaz ez a víz- és áramszolgáltatásra is. Simán előfordul, hogy nagy vihar (eső vagy hó) után akadozik az áramellátás, olykor nincs melegvíz vagy fűtés. Nem indul az autó, nem jön a busz – amivel el lehet jutni a cabinoviához. Kicsit olyan nomádos-túléős időnként a helyzet. Mindenre fel kell készülni: mindig legyen nálad víz, egy pár száraz zokni, plusz kesztyű. Továbbá legyen feltöltve a mobilod! Nulla fok alatt ezek a készülékek hamar lemerülnek.
Talán sikerült a fentiekkel némiképp érzékeltetni, milyen lehet „odafenn” az élet.
A végére talán annyit, hogy - nem akarom elkiabálni, de - igen nagy valószínűséggel a 2022/2033-as téi szezont nem a hegyen töltöm majd, hanem a szomszéd városban.
Erről és minden másról részleteket a következő bejegyzésemben olvashatsz.
Addig is minden jót!
