Amikor erős nosztalgiát érzel az otthoni ízekre

Három éve, hogy kiköltöztünk Olaszországba.

Annyi minden történt ezidő alatt, annyi élmény ért, annyi új tapasztalatot szereztem, hogy érzésre azt mondanám, van az már tíz vagy akár tizenöt év is.

Szerintem mindenkinek érdemes volna legalább egy-két évet külföldön eltöltenie, más nyelvet beszélő, eltérő kultúrájú, más szokásokat tartó emberekkel együtt dolgozni, megismerni őket, beszélgetni velük.

E kapcsán jutott eszembe, hogy egészen a középkorig visszanyúlóan élt az a bevett szokás, hogy az inaséveket rendre külhonban „teljesítették” a szakmát tanulók. Bejárták Európa országait, királyságait, hercegségeit, hogy az ottani mesteremberektől eltanulják az adott szakma fortélyait. És a szakmaiság mellett szerezzenek egyfajta világlátást, manapság úgy mondanánk, szabad, toleráns, nyitott gondolkodást.

Számomra érdekes volt „élőben” megtapasztalni a kultúrák különbözőségét, az eltérő habitust. Emlékszem, amikor Padovában nyelviskolába jártam, az maga volt a multikulti. Találkoztam japán egyetemi tanárral, iráni fiatal anyukával, brazil állatorvossal, kenyai mezőgazdasági munkással és még sorolhatnám.

A japán hölgy valóban olyan visszafogott, alázatos volt, mint ahogy azt a filmekben általában ábrázolják. Az iráni lány is megfelelt az általam tapasztalt sztereotípiának, így időnként vicces volt, amikor viselkedési szokásaink találkoztak. Például én igyekszem egy hölgy előtt kinyitni az ajtót és előreendegni, de ez Shakina esetében nem működött. Ő pont ellenkező neveltetést kapott. A férfi az első, ő megy elől, ő a fontosabb, lévén hogy erős patriarchális rendszerben nevelkedett. Így esett meg, hogy a nyitott ajtónál egymást invitáltuk be, szinte már noszogatva a másikat, akár hosszú másodpercekig is, mire – felismerve, hogy neki ezt „kell” tennie, így tapintatból, talán ez a jó szó rá – kötélnek állva én mentem be elsőként a tanterembe, nem ő. És volt olyan is, hogy henna-szerű festés volt a bal kézfején két héten keresztül. Sajnos nem volt még olyan jó a nyelvtudásom, hogy megértsem, mit jelképez és mi az oka a festésnek. Emellett viszont, talán az anyaföld távolsága, az olasz helyi viselkedés és beilleszkedni akarás eredményezte, hogy Shakina nagyon barátkozó, érdeklődő és szinte már cserfes volt mindenkivel.

A következő sztereotípia a brazil barátokhoz, az állatorvos végzettségű Luciano és felesége, Bia nevéhez kapcsolódik. Mesélték, hogy bizony Sao Paoloban valóban előfordul, hogy valakit fényes nappal, kirángatva autójából vagy a piros lámpánál fegyvert tartva a fejéhez, kirabolják, ahogy az történt Bia húgával is. És az is, hogy rettentően büszkék a karneváljukra (igen, nemcsak Rióban van ilyen) és arra, hogy egy ízben egy olyan szambaiskola nyert, aminek egyik rokonuk is tagja volt. Ezen túlmenően pedig kedvelték az európai kultúrát, ismerték nagy vonalakban a mi monarchiánk történetét és kérték, meséljünk róla kicsit részletesebben, ami meg is történt, miközben jófajta magyar pálinkával kínáltuk őket.

A kenyai srác elmesélte, hogy hajón menekült Olaszországba a háború elől, hogy csak négy évet járt általános iskolába, mert dolgoznia kellett a földeken és az első olaszországi éjszakájáról: a kikötőben aludt, kimerülten, úgy, hogy a ruháján kívül semmilye sem volt.

Aztán eltelt egy év és – mint sokan tudjátok – átköltöztünk Padovából Dél-Tirolba, amiről egyik padovai szomszédunk, aki nem mellesleg egy nápolyi pizzakészítő és zenész(!), szóval ő kapásból azt mondta, mikor megtudta úticélunkat: „Az már nem Olaszország!”. Persze azt mi is tudtuk, hogy az északi régiót alapvetően németajkúak (akik magukat általában „tirolese”-nek titulálják) lakják és csupán második nyelv az olasz. De azt már helyben tapasztaltuk meg, hogy ez a „németes-osztrákos” hatás miként csapódik le a mindennapokban. Szavahihetőségben, munkához való hozzáállásban, etikettet érintő kérdésekben és így tovább.

Ezen a részen, Dél-tirolban (Alto Adige / Südtirol) a helyeik közül, főleg a 50-60 év felettiek kifejezetten utálják az olaszokat. Vannak, akik nem is néznek olasznyelvű csatornákat a TV-ben, és csak a legvégső esetben szólalnak meg olaszul, ahogy a szállásadóink is.

Furcsa elegyet képez a gasztronómia is. Vannak hagyományos helyi ételek, főleg knödel/canederli (gombóc), az ízesítések számos variációjában, továbbá a sokféle gombás és vad étel, de nagyon kedveltek a pizzériák is, ahol természetesen délolaszok készítik a pizzákat. Továbbá nagyon adnak az éttermek arra, hogy házi, helyi készítésű legyen a tészta (primi piatti), a kenyér és a desszertek többsége – jellemzően az apfelstrudel (almásrétes) ilyen -, lehetőleg helyi alapanyagokból.

A hétköznapi nyelv is érdekes. Mint említettem, főleg az idősebbek a németet, pontosabban annak helyi, nemcsak magyar fülnek igen csúnya, durva dialektusát használják. Ugyanakkor sokszor előfordul, hogy keverik az olasz és a német szavakat, kifejezéseket mondaton belül. Részben ez abból is fakad, hogy nap mint nap, folyamatosan a két nyelvet váltogatva kommunikálnak a vendégekkel, ügyfelekkel, vevőkkel és egymással is – hisz rengeteg errefelé a más nemzetiségű munkavállaló. Azt figyeltem meg, hogy ezek a „kevert” mondatok úgy jönnek létre, hogy valami gyorsabban jut eszükbe adott nyelven vagy kifejezőbb azt az adott nyelven mondani, illetve az is előfordul, hogy egyszerűen nincs rá más meghatározás. Én is egyre inkább keverem, szóval belülről értem az okát és az indíttatását.

Az eddig leírtakon morfondírozva vetődött fel bennem a kérdés: mi az identitás, mit jelent magyarnak lenni? Mi fontos, amiből nem akarok engedni, hanem megőrizni szeretném, akármi is történik.

Elsőként a nevem jutott eszembe. Azt, hogy „Gergely” sem itt, sem máshol Olaszországban, nem képesek kiejteni helyesen, ezért úgy döntöttem, Gregorio leszek. Persze, ez is, mint oly sok dolog, az élet dönti el, miként lesz, hiába tervezted meg. Így lettem Greg vagy éppenséggel Gregory. A „Gergő”-t pedig végképp el kell hogy felejtsük ezen a földön, egy-két ritka esetet kivéve, amikor magyar ismeretségre teszünk szert, mert valóban sokan vagyunk, élünk, dolgozunk itt, az északi országrészben.

A másik fontos dolog, legalábbis számomra az étkezés. Tiszteletbéli nagynéném – ha fogalmazhatok így, remélem, nem bánja -, egyszer azt mondta nekem, hogy ha ő itt élne, remekül megvolna kizárólag a helyi (értsd: olasz) ételek fogyasztásával. Egyet is értettem volna vele, de valljuk be, 2-3 év elteltével hiányoznak bizonyos dolgok, ami külföldön nem, vagy csak nagyon nehezen reprodukálhatóak. Persze, csodálatos egy olívás, fehérborban párolt, tengerihalas spagetti, de olykor egy jófajta pörkölt, fokhagymás-tejfölös uborkasalátával szinte mindent visz. Az étkezési szokásaim is megváltoztak, sőt annak ritmusa is. Igénylem a délelőtti macchiato+cornetto párost, uzsonnára valami gyümölcsös édességet és ebéd vagy vacsora esetében a tésztaalapú első fogást.

Egyik korábbi bejegyzésemben már említettem, hogy a Covid-adta kényszerű szabadidőt felhasználva sajátítottam el többféle tésztaétel, zöldséges előétel és néhány desszert elkészítésének tudományát. (Azon gondolkodtam a minap, hogy ha maradok Magyarországon, vajon ott is belevetettem volna magam a főzés misztériumába …).

A hétköznapi viselkedést, az egymással való bánásmódot is némileg eltérően látom a magyar átlaghoz képest. Tünde sokszor tapasztalta, hogy főleg a helyi férfiak nem előzékenyek a nőkkel. Például nem engedik előre őket az ajtónál, stb. És van még egy aspektus, ami meghatározza az itteniek (értsd: Olaszországban élők) stílusát, akár kommunikációban, akár öltözködésben vagy étkezésben. Ez az intelligencia és a műveltség. Akinek mindkettőből elegendő jutott, az sosem lekezelő, mindig nyitott, több témában tudok vele beszélgetni. Tudom, ez minden nációnál így működik, annyi különbség azonban van, hogy én mindezt idegenként élem meg, ami nem pont ugyanolyan.

Csak azt akartam kihozni az egészből, hogy aki intelligensebb, az felismeri, hogy még nem tudom oly szabatosan és körültekintően kifejezi magam olaszul vagy németül, mint ő, tehát nem buta vagyok, csak a nyelvtudás korlátoz, így ennek ellenére jól tudunk együtt dolgozni. És ha erre a pontra eljutunk, akkor – korábbi magyarországi tapasztalataimtól eltérően – feltétlen bizalommal viseltetnek irántam. A csúcs az volt, amikor az akkori főnököm az ötödik napon kezembe nyomta az étterem kulcsát, hogy ne haragudjak, neki most sietni kell, nem tud még negyedórát várni, amíg bejezek mindent, így kedvesen arra kér, hogy zárjak én és nyugodtan magamnál tarthatom a kulcsot, neki van másik, holnap találkozunk.

Hogy mennyire furcsa a helyzet, hogy bár Olaszországban vagyunk, ez a régió mégsem olasz, továbbá, hogy arányaiban több ezen a részen a külföldi lakos (értsd: aki itt dolgozik) és ez miként keveredik egy gyerekfejben, arra jó példa Alex megállapításai. Egyrészt gyakran mondja, hogy ő olasz. Ez arra utal, hogy a helyieknek az, aki alapból olaszul szólal meg, az inkább olasz, mint „tirolese”, azaz földi. És lássuk be, Alex már keni-vágja az olaszt, a némettel még csak ismerkedik. A másik, hogy amikor Alex arról érdeklődik, mikor megyünk haza, a padovai lakásunkba, azt úgy kérdezi: „Mikor megyünk Olaszországba.” – és valljuk be, alapvetően igaza van.

Identitás kapcsán még két dolog jutott eszembe, aztán ígérem, befejezem ezt a bejegyzést.

Azt figyeltem meg, hogy a helyiek számára a magyarok és a szlovákok ugyanazok, gyakran keverik a két népet. Nekem is volt olyan főnököm, aki valamiért nem tudta megjegyezni, hogy honnan jöttem, ezért amikor arról érdeklődött, hogy a két szezon között hazalátogatok-e, akkor Szlovákiát emlegette. Igazából nem haragudtam rá, persze kicsit azért fájt.

Általában érdeklődve hallgatják, amikor arról beszélek a helyieknek, hogy mennyi közös vagy igen hasonló szavunk van, ami a Monarchiára vezethető vissza. A „szervusz” a „muszáj” vagy a „klappol” mind ilyen, de még bőven akar példa.

Amikor a tiroli és az olasz konyha összeér

Nagyjából ezt akartam megosztani Veled az identitás, a szokások és a nyelv kapcsán.