Az előző bejegyzésben utaltam rá, hogy készülünk valamire. Nos, ez mára már nyílt titok: visszaköltöztünk Padovába. De haladjunk csak sorjában!

Történetünk fonalát áprilisban vesszük fel és innen hengerítjük tovább.


Változékony időjárás, avagy használjuk ki az adandó alkalmat

A 2022/2023-as téli szezon utáni időjárás ismét megtréfált minket. Például április 5-én reggel mínusz 4 fok várt minket odakinn, rá egy héttel Alexék nagyban rúgták a bőrt az edzéseken. Aztán jó két héttel később ismét lehűlés, a hegyekben havazott is. Kihasználva, hogy egy jó ideig, nem lesz alkalmunk rá – lévén hogy ősztől már Padovát boldogítjuk -, Tündével úgy döntöttünk, teszünk egy utolsó(?) nagy sétát a hegyek közötti fennsíkon. Így április 25-én, 2.000 méter környékén még élvezhettünk a havas tájat, turisták nélkül.

Alex első "hivatalos" meccse a Schlern SC színeiben

Egy ideig az utolsó közös havas-hegyes fotó

A nyári szezon megkezdése előtt még volt néhány páros programunk. Így volt módunk eredeti cseh ételt kóstolni Meranoban és déltirolit az itteni egyik „hegyi étteremben”, amit itt schwaige-nak mondanak, amit az olaszok malga-ként említenek. (Olyan területet jelöl ez az elnevezés, ahol a hegyi legelőkön tehenek vannak, tejgazdasággal, sajtkészítő műhellyel és pásztorkunyhóval. Ez utóbbit alakították át, bővítették ki több helyütt kis étteremnek, fogadónak. – a szerk.)

Radler után, túrógomboc(!) előtt

Régi és új – tele emócióval és kihívással

Dani és Alex ezt a tanévet is összességében sikeresen zárta.

A dél-Tirolban töltött 4(!) évünk alatt megtanultak németül (is), ha lehet, még elfogadóbbak lettek a különböző kultúrájú emberekkel és azok eltérő szokásai tekintetében. Mindkettőjükét elbúcsúztatták az osztálytársak és a tanárok, ami igen megható volt nekünk, a szülők számára is.

Dani egyik nagy dilemmája az iskolaválasztás volt, már csak azért is, mert a középiskolát már itt kezdte, Padovában. Mint kiderült, nem esett jóra a választása. Most azon vagyunk, hogy át tudjon menni másik iskolába, ami a tanítás színvonala és az indikált, hogy szombaton is vannak tanórák. Reméljük, még Karácsony előtt megnyugtató megoldást találunk számára.

Alexet abba a suliba vették fel, ahol anno 5 évvel ezelőtt Dani is járt egy évet, mielőtt felköltöztünk volna északra. Alex is panaszkodott a tanítás színvonalára. Hát kérem, ez nem a rendezett dél-tiroli oktatási rendszer, viszont nincs annyi házi, többször van egy-két napos tanítási szünet és rövidebb a tanév – legalább is ezzel nyugtatgatjuk őt.

De térjünk vissza még egy kicsit északra!
 

Sűrű szűk fél év van mögöttünk – búcsúzkodás, költözés, esküvő …

A szezon május 25-én kezdődött és október 16-án ért véget. Ez majd’ 5 hónap, ami nagyon hosszúnak érződött a gyerekek, Tünde és az én számomra is. Rengeteg minden történt velünk, felsorolni is hosszú, ezért igyekszem nem túl unalmasan papírra vetni ezeket. Lássuk csak!

A tanév vége környékén a bérlőkkel megtörtént az átadás-átvétel, így onnantól kezdve ismét csak a miénk a padovai lakás. Tünde felmondott a munkahelyén, majd július utolsó hetében a fiúkat Magyarországra vitte, hogy ott töltsenek 2 hetet a nagynénjüknél, amíg mi, kettesben visszaviszünk mindent a dél-tiroli (Castelrotto/Siusi) albérletünkből Padovába. Így augusztus 2-tól a szezon végéig „legényéletet” folytattam egy másik albérletben, közösen a szálloda többi dolgozójával. Így az elkövetkezendő két és fél hónapban csak szűk 3 napra találkozhattunk újra, Tünde unokahúgának szeptember 9-i, vidéki (Hajdúhadház) esküvőjén. Már az „újratalálkozás” is érdekes volt. Tündéék Padovából mentek kocsival, én vonattal északról. Budapesten találkoztunk, ott rokonoknál aludtunk – akiknek ezúton ismételten köszönöm a melegszívű vendéglátást, a vacsorát és a beszélgetést -, majd másnap irány az esküvő helyszíne. Vasárnap egy másik rokon hozott fel Pestre (Tündéék egy nappal tovább maradtak) és még aznap Bécsbe vonatoztam, ahol aludtam egyet és hétfő reggel folytattam a vonatozást, hogy mintegy 8 órával később, a vacsoránál már be tudjak segíteni a többieknek a szállodában. A „családegyesítés” pedig további bő egy hónap elteltével, október 17-én történt meg és azóta is élvezzünk egymás társaságát szeretett Padovánkban. Ebben az 5-6 hétben a munkahelyen is történt ez-az, szóval nem unatkoztam.

Majdnem készen az indulásra - költözés Padovába

Ha csak pár napra is, de az esküvőn teljes a létszám

Magáról a szezonról, a munkáról, minden másról

Más ritmus, más feladatok, más társaság

A szállás, amit a szálloda biztosított számomra augusztustól a szezon végéig, hangulatilag és működésileg a főiskolai kollégiumi és albérleti hangulatot idézte fel bennem. A szobatársam Sedat, egy harmincas montenegrói srác a feleségét és két gyerekét hagyta hátra, hogy pénzt gyűjtsön a család jövőbeni boldogulása érdekében. Már hat éve él ezen a környéken – csak a szezonok között megy haza nagyjából egy hónapra -, így rajta is látszódott, hogy család nélkül egy idegen országban nem könnyű. Nekem úgy egy hét kellett az átálláshoz.

Jó kilátások - a szálloda által biztosított szállás erkélyéről

Minden jó, ha a vége jó

Az augusztus más szempontból sem volt egyszerű. Komoly mennyiségű vendégseregre készültem, ezért nem ért váratlanul, hogy három héten keresztül teltház volt, valamint – akárcsak július első felében – a 30 fok körüli hőmérséklettel is meg kellett küzdenünk, ami itt durván kánikulának számít. Viszont amire nem számítottam, hogy a konyhai csapattal el fog durvulni a helyzet. Egy külön bejegyzést megérne, mind tartalmában, mind terjedelmében, de most csak érintőlegesen, hogy számodra is érthető legyen, miről is beszélek. A sok vendég és az extrém meleg miatt felszolgálásnál többször is hibáztunk, amit a konyha teljes mértékben a felszolgálókra hárított, mondván, ők mindent profin csináltak, mi nem vagyunk alkalmasak a feladatra. A konyháról csak agresszív hangvételű kritikák érkeztek felénk, építő jellegű, előremutató javaslat egy sem. Két hét után megelégeltem a helyzetet és jeleztem a hotelmenedzsernek a problémát, mert nem tudtam értelmes módon tisztázni a helyzetet a fiúkkal. Láss csodát egy héten belül megoldódott (majdnem) minden. A konyhai kommunikáció stílusa normalizálódott és ezzel együtt mi, felszolgálók sem hibáztunk annyit, sőt szinte tükörsima volt a legtöbb este.

Ahogy teltek a napok, hetek, úgy körvonalazódott, hogy mi is történhetett a háttérben, mely ilyen örömteli változást hozott számunkra. Kiderült, hogy a hotelmenedzser ultimátumod adott a konyhai dolgozóknak: vagy rendesen viselkednek vagy azonnali hatállyal repülnek. Erre válaszul mindenki felmondott a konyhán és abban állapodtak meg a vezetőséggel, hogy maradhatnak a szezon végéig, azzal a feltétellel, hogy nem lesz több ordibálás, froclizás és a többi. Meglepő módon ezt a fiúk, több kisebb-nagyobb kilengéssel tartották is. A lényeg, hogy egy nagyon durva, lelki terrorba hajló szándékkal kommunikáló csapat, végül fülét-farkát behúzva távozott. Gondolom, ők inkább arra számítottak, hogy minket, felszolgálókat cserélnek le, de nem jött be. Talán ezért történhetett meg az, hogy az utolsó munkanapon mind a négy konyhai dolgozó külön-külön jött oda hozzám és négyszemközt elnézést kért, ha esetleg megbántott volna korábban. Bevallom ezt nem tudtam mire vélni. Hogy lehet egy ember ennyire szélsőséges?

Önmagamban úgy értékeltem a történéseket, hogy ismét győzött az igazság. Összességében jó érzésekkel távoztam és persze néhány szép fotóval is gazdagodtam munkám során.

A medencénk estefelé

A Schiliar/Schlern - a hotel parkolója felől

A vendégekről, angolosan

Ebben a szezonban is rengeteg kellemes élményt szereztem a vendégekkel kapcsolatosan. Persze a németet és az olaszt is használtam jócskán, furcsa mód mégis az angol tudásomra volt a legnagyobb szükség, hisz mint kiderült, ez nekem megy a legjobban a felszolgálók közül. Lubickoltam is az új szerepemben. Valahol hátul, magamban úgy éreztem, egyedülálló vagyok és pótolhatatlan. Hogy ebből mennyi a való, azt nem tudom, de a vendégek visszajelzései alapján több mint elégedettek voltak a vacsora általam történt szervírozásával, borjavaslataimmal és olykor futólag megejtett kis beszélgetéseinkkel. Volt aki pénzben és volt, aki szövegben fejezte ki háláját nekem vagy a vezetőség felé.

Azt hiszem, ez önmagáért beszél

Munka előtt - kisimultan ...

... egy pörgős nap után, a munkaidő vége felé, este 10 körül

Remélem, még nem fáradtál el, mert van még egy rövidke fejezet (vagy kettő).

 
Két és fél kilométerrel a tenger felett

A végére hagytam a szezon szó szerint legkiemelkedőbb élményét: az ikonikus Schlern/Sciliar hegy megmászását, mely hegyről a legtöbb képet készítettem ottlétünk során és jópárat korábban közkinccsé is tettem a Facebook által.

Szeptember elején fogalmazódott meg bennem, hogy még mielőtt itthagyom ezt a gyönyörű helyet, mindenképpen meg kell másznom az egyik hegyet. Első körben két verzióm volt. Az egyik a Sassolungo/Langkofel („hosszú csúcs” vagy „hosszú szikla”), mely 3.181 méterig kúszik fel, a másik a Sassopiatto/Plattkofel („lapos szikla”) a maga 2.969 méterével. Az egyik azért esett ki, mert a csúcs közelében lévő menedékház csak szeptember végéig volt nyitva és a sok munka miatt tudtam, hogy csak október első hetében tudnék felmenni oda. A másik pedig azért, mert bár a menedékház nyitva volt, de heti egy alkalommal zárva tartott, ami pont a szabadnapomra, a túra napjára esett. Így kénytelen-kelletlen maradt a 2563 méteres, a környék talán legikonikusabb hegye, a tetején október közepéig nyitva tartó menedékházzal (rifugio). Utólag azt mondhatom, így is felejthetetlen élmény volt mind a mászás maga, mind az ebéd odafent, mind a látvány, ami elém tárult, köszönhetően a – fotózási szempontból szinte tökéletes – napos, felhős, kicsit szeles időjárásnak. A túraleírások és egyéb turisztikai kiadványok szerint az út 3 óra 20 percet vesz igénybe a menedékházig. Én kereken 3 órával kalkuláltam felfele és kettővel lefele, 1 óra pihenővel a tetején, melyben az étkezés és pihenés is benne foglaltatik.

Visszatekintve megállapítottam, hogy bár kopogtat ajtómon az ötvenedik év, az állóképességemmel (még) nincs gond. Jó tempóban haladtam felfelé. Az ilyenkor szokásos holtpont nekem is meg volt, de nem tartott sokáig és 90%-ban végig élveztem az utat, felfelé és lefelé is. Továbbá büszkeséggel töltött el, hogy mászás közben nemhogy megelőzött volna valaki, hanem én hagytam le a többi, aznapi próbálkozót. Számszerint tizenhetet. Végül 2 óra 35 perc alatt értem el a házat (a Schlernhaus vendéglő 2457 méteren található) majd további 10 perc volt a csúcsig (Petz), ami amúgy negyedóra lenne.

Belépve az épületbe rögtön egy tábla fogadott, ami azt mutatta, ki mászta meg egy adott évben a legtöbbször a hegyet. Az első helyezett René Kompatscher, aki 2019-ben 31(!) alkalommal jutott fel ide, a menedékházhoz. Amúgy aki akar, meg is szállhat pár napra, ugyanis van néhány összkomfortos szoba kialakítva a felső szinten.

Nem is ömlengek többet, mert hosszú lenne és nehéz is átadni egy ilyen élményt. Inkább beszéljenek a képek helyettem.

Mondhatni tökéletes körülmények a fotózáshoz. A háttérben jobb oldalon a menedékház (Schlernhaus)

Fáradtan, de büszkén a csúcson 

Távolodva a hegytől, a hazaúton

Padova 2.0

Újra Padovában, 5 év telt el.

Átmentünk rengeteg viszontagságon, temérdek problémát megoldva, negatív következményeket viselve összeszorított fogakkal. Az olasz (és a német) nyelvet beszélve, millió élménnyel érkeztünk meg a kiindulóponthoz, ahonnan kellő tapasztalattal és önbizalommal újra nekirugaszkodunk.

Talán úgy tudnám érzékeltetni, milyen ez most nekünk (vagy legalábbis nekem), mintha végig bukdácsoltam volna egy ötéves iskolát, ahol végig szivattak volna a tanárok, miközben az osztálytársak többségének utálatát élveztem volna. És a sors adott még egy esélyt, hogy újra járjam az iskolát, de most már ezzel az ötévnyi tudással, mentálisan megerősödve, ismerve a kiskapukat és a buktatókat.

Mit is mondhatnék még? Jó érzéseim vannak a jövőnkkel kapcsolatban. 

SZENVEDÉLY. MOSOLY. ITÁLIA

Új szezon, új munkahely, nemzetközi csapat

Azok kedvéért, akik csak lazán követik az eseményeket, pár szóban összefoglalom a téli szezon előtti történéseket.

Két szezont dolgoztam a hegyen lévő egyik étteremben, mely a Dolomitok 2.000 méter körüli fennsíkján található (mi 1.000 méteren lakunk a hegy lábánál, egy kisközségben – a szerk.). Az ottani tulajdonos hozzáállása az alkalmazottakhoz, a munkaszervezés hatékonysági szintje és úgy általában a körülmények minősége azt mondatta velem, ideje továbblépni. Így kerültem a szomszéd városban 1903 óta üzemelő, négycsillagos szálloda csapatába, amit azóta is kedvező fordulatnak tartok.

A téli szezont így egy év elteltével, ismét intelligens vezetői/tulajdonosi páros irányítása alatt kezdhettem meg. A csapat valóban nemzetközi, amire Nils, a tulajdonos tudatosan törekedett. Olasz séf, bangladesi és koszovói konyhai segítséggel, puglai (közép-olaszországi), ukrán és tiroli felszolgálókkal, német hotelmenedzser irányítása alatt, miközben a tulajdonos személyi titkára egy harmincas tokiói születésű srác.

Ahogy az lenni szokott, meg kellett küzdenem a csapatban elfoglalt szerepemért a többiekkel szemben. Ez részben nagy kihívás, részben kőkemény meló, de összességében azt mondhatom, eredményes volt. Kamatoztattam nagy cégeknél szerzett tapasztalatomat, különös tekintettel az informális utak kiépítésére és arra, hogy gyorsan átlátom a bonyolultabb rendszereket is. Ha ez így kissé zagyvának tűnhet számodra, ne aggódj, megfogalmazom másképp is. Kivívtam a tiszteletet és élvezem a bizalmat mind a vezetőség, mind a csapat többi tagja részéről.

Ez olyannyira sikerült, hogy például a konyhán a srácok külön kis tortakölteménnyel leptek meg születésnapomra, mely tiramisúból készült.

A vendégsereg színessége

Külön élvezet volt számomra, hogy a világ különböző pontjairól idelátogató vendégekkel találkozhattam és pár pillanat erejéig betekintést nyerhettem életükbe.

Például volt szerencsém pár szót váltani egy Aucklandből érkező hölggyel, akivel hasonlóan láttuk Új-Zéland jelenlegi, nem túl rózsás gazdasági helyzetét. Egy nyolcvanév körüli, Dublinból érkezett nagymama elmesélte nekem, hogy a gyermekkorát itt töltötte, unokájáról pedig kiderült, hogy mindketten láthattuk Patagónia semmihez sem hasonlítható vad tájait. Egy bolgár párral olaszul arról értekeztünk, milyen finomak a magyar borok, legyen az villányi vagy tokaji. Egy firenzei nyugdíjas pártól megtudtam, hogy számukra mekkora újdonság volt, amikor látták, mennyiféle lisztből készítenek errefelé különböző formájú és méretű pékárút. Aztán egy ravennai házaspárral annyira összebarátkoztunk, hogy arra kértek, ha ismét arrafelé járok – 7 évvel ezelőtt Tündével kettesben már voltunk ott –, mindenképpen keressem meg őket, legalább egy pohár bor erejéig. Figyelem, itt még nincs vége!

Többször is bebizonyosodott számomra, hogy a „keleti blokk” a mai napig „összekacsint”, ha külföldön találkoznak, a bajtársiasság jegyében. Jelentem, él még a lengyel-magyar barátság és a csehek értékelik, ha prágai kalandjaimból szemezgetek. Folytatom. Egy ízben, a vacsora levezetéseképp egy hamburgi illetőségű férfi, jónéhány sör elfogyasztása után spanyolul próbált tanítgatni engem, miközben kiderült, hogy Peruban találkozhattunk is volna annak idején. Voltak más, Németországból érkező vendégek is, akik nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy megtanulják helyesen kiejteni a keresztnevemet, ami bevallom, igencsak jól esett. Egyikük még pár szót tudott is magyarul. Továbbá megismerhettem egy svájci párt, akik 3 hónapot a holland Antillákon, 3 hónapot Antwerpenben, a fennmaradó időt pedig Basel mellett töltik. Ők egymás között franciául, a hotelmenedzserrel németül, velem pedig olaszul és angolul beszéltek. Mivel nagyon kellemes társaságnak bizonyultak, olvasottak és műveltek voltak, ezért úgy döntöttem, meglepem őket, ezért megtanultam néhány mondatot franciául, amiért annyira hálásak voltak, hogy az elutazásuk előtti utolsó vacsora alatt odahívtak az asztalukhoz és elmondták, mennyire örülnek, hogy megismerhettek és talán még találkozunk itt vagy másutt. Még mindig nincs vége! Egy belga család feje – amellett, hogy szintén nagy hangsúlyt fektetett becses nevem megfelelő kiejtésére – olyan hasonlóságot mutatott a Poirot-sorozat címszereplőjével, David Suchet-val, ami többször is megmosolyogtatott, persze csak legbelül. Főleg, amikor egymás közt belga nyelven beszélgettek. Azt hiszem, a modern szleg mondja erre, hogy „mekkora fles volt”.

A déutáni órákban - még minden csendes

Ebéd a hegyek között pezsgővel és …

A csapat japán tagjától a szezonzáró ebéden tudtam meg, hogy amennyiben autentikus ételeket szeretnénk fogyasztani, úgy ne a régiónkban működő japán éttermeket válasszuk erre a célra. (De azt ő sem tudta, hol lehetne valóban japán ételeket kóstolni.) Ő amúgy annak ellenére, hogy egy korábbi beszélgetésünk alkalmával arról értekezett, milyen nehéz az olasz nyelv és különösen az itteni, déltiroli-német, nagyon ügyesen használta mindkettőt.

A felszolgálók közül a negyvenes éveiben járó, ukrán Natalijával volt a legszorosabb munkakapcsolatom. Szintén eme ominózus eseményen mesélt nekem az otthoni helyzetről, a háború által megváltozott körülményekről, az élet milyenségéről. Mint azt megtudtam tőle, a két szezon között hazautazik, hogy a front közelében segédkezzen; a katonák ruháit fogja mosni kézzel, az apukája pedig főz majd a harcoktól megfáradt bakáknak. Azt hiszem, ez megint egy teljesen másik dimenziója az életnek …

A szezonzáró ebéd helyszíne

A csapat, ahogy a tulajdonos látta (baloldalon a német hotelmenedzser, jobb szélen a tokiói asszisztens)

Kicsit fújt a szél, de a hajunk még így is tartott (balomon Marion, az egyik recepciós és Domenico, a séf)

… helikopterrel

Erről külön meg kell emlékeznem, mert nagy durranás volt, azt hiszem, mindenki számára.

Utólag, kérdezgetve azokat, akik már több éve itt dolgoznak, kivétel nélkül mindenki azt állította, hogy hát ilyen még bizony nem volt. (Amúgy sejthettem volna, ha veszem a fáradságot és összerakom az infómorzsákat. Például 3 héttel korábban volt egy négyszemközti megbeszélésem Katjával, a hotelmenedzserrel, ahol megegyeztünk a következő szezon munkafeltételeiről. Ekkor kérdeztem rá, hogy miként látja a mostani szezont üzleti szempontból, amire azonnal rávágta, hogy nagyon jól sikerült.)

Szóval a régebb óta ott dolgozók, köztük egy orosz-francia takarítónő arról mesélt, hogy eddig is voltak ebédelni szép éttermekben az adott szezon zárásaként, de ez minden eddigi képzeletet felülmúlt. Volt, aki több helyről hallotta már, hogy másoknál egy pizzával és egy itallal szúrják ki az alkalmazottak szemét, ha egyáltalán van ilyesfajta szezonzáró megmozdulás.

De mi is történt pontosan? Az ebéd közepette Nils kérdezgetett minket, ki lesz az első hat ember, akit levihet a helikopter, mert csak annyian férünk be és ezért két kanyar lesz. Persze nem tulajdonítottunk neki nagy jelentőséget, hisz addigra már fogyasztottunk pezsgőt, bort, ki mit kívánt és Nils amúgy is ismert könnyed humoráról. Az ominózus kérdés elhangzása után nagyjából fél órával még rendelt mindenkinek egy gin-tonikot, majd kérte azokat, akik az első csapatba jelentkeztek, hogy öltözzenek és fáradjanak ki az étterem elé, mert a motoros szánok már várják, hogy elvigyék őket a helikopter leszállópályára. Itt már annyira szürreálisnak éreztük a dolgot, hogy elhinni még nem, de már gyanakodni kezdtünk, és közösen megállapítottuk: itt bizony valami merénylet készül ellenünk.

A 2.410 méteren lévő, elegáns étteremből, a szeles, felhős, mégis vakítóan napsütéses időben valóban egy helikopter vitt le minket a mintegy ezerkétszáz méterrel lejjebb lévő városkába, kis kitérőkkel, a környező hegyeket megcsodálva. A légi séta nagyjából negyedórát vett igénybe. Azóta is a hatása alatt vagyok, ahogy minden résztvevő.

Gyertek srácok, itt a taxi!

A helokopterből készült sok fotó közül az egyik - az ikonikus Sciliar-hegy

A család többi tagjáról

Dani már magasabb, mint Tünde és tipikus kamaszként viselkezde sokat fekszik az ágyban vagy gubbaszt a számítógép előtt, miközben akkor eszik, amikor szervezete jelez neki – ez szerencsére nagyrészt egybeesik a mi étkezésünkkel. Csetel az osztálytársakkal, segít a többieknek a matek háziban és a prezentációk összeállításában. Szóval semmi extra vagy ahogy az olaszok mondják: niente di speciale.

Alex, azon kívül, hogy megnyerte élete első síversenyét, jelenleg focilázban ég. Lassan mindent tud a legismertebb focistákról: melyik csapatban, hányas mezszámmal játszanak, ki az edzőjük, hányszor nyertek a nemzetközi bajnokságokban és milyen rugótechnikájuk van. Innen egyenes út vezetett ahhoz, hogy beirassuk egy focisuliba és vegyünk neki egy műfüves pályához szükséges stoplis cipőt. Azt nem tudjuk, meddig tart ki a lelkesedése, úgy vagyunk vele, élvezze, amíg lehet.

Szelfi a bajnokkal

A vidámparkban szerzett nyereménnyel a nyakban

Tünde számára ismét bebizonyosodott, hogy a munkahelyén nem vele van baj, hanem egy valakivel, aki, finoman fogalmazva nem bánik jól a többiekkel és tulajdonképpen képtelen a csapatjátékra, ezért mindenkit folyamatosan kritizál, aminek az volt az eredménye, hogy gyakrabban követtek el hibát egyesek, így Tünde is. Ez azóta rendeződni látszik, melyben a főnökasszony közbelépése is szerepet játszott. Mit is mondhatnék erre? Volna mit, de ennek egyik része nem is ér meg annyi időt, hogy leírjam, a másik fele pedig még nem publikus, legalábbis őszig. Maradjunk annyiban, hogy a következő fél év sem lesz állóvíz számunkra, viszont ezt mi választottuk magunknak. Nyugi, mindenki mindent megtud időben. Csak türelem. ;o)

És egy kis romantika a végére – kettesben

Be kell valljam, a Valentin-napot mi is ünnepeljük, persze nem hatalmas rózsaszín lufikkal, meg édibébi csecse-becsékkel, csupán megragadjuk ezt az alkalmat is, hogy kettesben lehessünk egy kicsit. Ilyen páros program volt ezen túlmenően a házassági évfordulónk és a születésnapom is, mely sokak szerint nagy szerencsémre egy azon napra esik. Így vetődtünk el Meranoba és a Garda tóhoz is, áldozva – mint már oly sokszor – a hedonizmus oltárán. Az én kedves feleségem pedig születésnapomra meglepett két színházjeggyel, mely a III. Richárd bolzánói, olasz nyelvű előadására szól.

A tavaszodó Merano szélén

A házassági évfordulónk fő helyszíne a Garda tó volt - részemről itt még kicsit gyűrödten, de boldogan

Amennyiben az eredeti tervek szerint alakul az idei évünk, úgy év vége felé már ismét bőven lesz miről beszámolnom neked.

Addig is kellemes tavaszt, pihentető nyarat és szép őszt kívánok!

Barbara és a veronai tiramisú

Volt szerencsém együtt dolgozni Barbarával, egy bolognai felszolgálóhölggyel. Egy izben, amikor együtt ebédeltünk, természetesen a gasztronómiáról is szó esett.

Megtudtam tőle, hogy mennyire szeret utazni. A Garda tavat, Horvátországot, Sopront és Veronát is emlegette. Kaptam is az alkalmon, hogy rákérdezzek, neki hogy ízlett a veronai tiramisú. Elkerekedett szemekkel kérdezte, nézett rám. Mint megtudtam, ő nem ismerete ennek a tipikus olasz édességnek a veronai verzióját, ott ugyanis pisztáciával készül. (Furcsállottam is egy kicsit, hogy ő is többször járt már a szerelmesek városában, mégsem ismeri vagy kóstolta – szóval tudtam újat mondani neki.)

Stefan és az ABBA

Németországból érkezett az úr, aki 59 éves és a sajtkészítés nagymestere (mellesleg ő hajtotta ki hajnalban a teheneket és ő is terelte össze őket estefelé).

Egy alkalommal Stefannal együtt autókáztunk - friss sajtot vittünk termékmintául VIP vendégeknek – és szóba elegyedtünk, ami elég érdekes volt. Egyrészt a sokszor előkerülő nyelvi korlátok miatt. Ő németül és angolul tud, olaszul egyáltalán nem, így részemről olasszal és némettel kevert angolt használtam. (Hihetetlen még mindig számomra, hogy ha valami érdekel bennünket vagy át akarunk adni olyan információt, amit fontosnak tartunk, mennyire találékonyak vagyunk a kommunikációban.)

Három érdekes dolgot tudtam meg Stefannal kapcsolatosan.

Az egyik, hogy pont 40 éve járt Budapesten (19! évesen), amikor nyugatnémet márkáért szinte minden kapható volt. Kiemelte az ételek ízletességét és a lányok szépségét.

A másik az volt – épp a Dancing Queen ment a rádióban az ABBA-tól –, amikor elmesélte, hogy az egyik fiatalkori cimborája egy ideig egy párt alkotott az együttes szőke énekesnőjével és hogy koncertről-koncertre követte őt, őket. Ez még akkor volt, amikor már ismeretek voltak, de még nem világsztárok.

A harmadik, hogy ott volt az első Rock Am Ring-en. (Az első Rock am Ringet 1985-ben szervezték meg, a kétnapos fesztivál alatt 75.000 ember hallgathatta Joe Cockert vagy a U2-t. Ez volt az első ilyen típusú fesztivál Európában. Azóta tudjuk, mit is jelent ez – lásd: SZIGET Fesztivál.) Szóval azt mesélte, hogy akkor még érezhető volt a hippi-kor hangulata, a szokásos kellékekkel és akkor érezte utoljára, hogy mit jelent valójában a „Don’t war, make love”.

Belga-német-olasz-orosz: emberek egymás közt

Mind a mai napig újdonságként hat rám, amikor ketten vagy többen egy társaságban nyelveket váltogatva beszélgetnek egymással. Ez történt akkor is, amikor hazafelé tartottam a cabinoviával (ez az a bizonyos felvonó a hegyre, a sípályákhoz tőlünk). Elsőre nem értettem, miről beszélnek, aztán kitisztult, miután váltottunk pár szót. A feleség belga volt, a férj olasz. Német volt ugyan a közös nyelv, de ahogy ez ilyenkor lenni szokott, bőven voltak benne belga és olasz szavak, kifejezések, olykor fél- vagy egész mondatok.

Egy másik eset kis éttermünkben/fogadónkban/nyári hütténkben/vendéglátó egységünkben (a megfelelő rész aláhúzandó) történt meg. Azt tudni kell, hogy általában a keleteurópaiak, főleg az orosz vendégek, hogy úgy mondjam, nem túl visszafogottak. Persze vannak kivételek, mint most is. A hatfős társaságból négyen – bár erős akcentussal, de – érthetően beszélték az olaszt, így egymás között is keveredett az olasz és az orosz nyelv használata. Emellett pedig nagyon kedvesek, olykor már szinte decensek voltak. Nagyon meglepődtem és egyben megörültem ennek a helyzetnek.

Egy kislány és a cabinovia

Történt egyszer, hogy az egyik reggelen, amikor munkába mentem, a cabinoviánál egy 10 év körüli leányzót pillantottam meg. Épp a liftkezelőkkel beszélgetett, miközben toporogva várta, hogy beszállhasson valamelyik kabinba. Amikor beléptem az egyikbe és épp leülni készültem, meglepődve tapasztaltam, hogy a kislány is ott van a kabinban. Az utolsó pillanatban ugrott be, mielőtt az ajtók összezáródtak volna.

Helyi lakos volt, így nem tudott még jól olaszul. Bár az én németem sem a legfényesebb jelenleg, mégis úgy gondoltam ezen a nyelven indítom a beszélgetést. Megtudtam tőle, hogy az apukájához megy, aki most fent dolgozik a hegyen és az ebédet viszi neki. (Ez még a nyári szünetben történt, mielőtt megkérdezed, hogy-hogy nem volt iskolában ez a 10 éves gyermek.) Szóval, mint kiderült, azért volt kissé megszeppenve, mert nem szeret egyedül utazni a kabinban. Kicsit fél a himbálózástól - mondta. Utunk végén, ami nagyjából negyedórát tett ki, némi meglepődésemre illedelmesen megköszönte a „segítségemet”, hogy társa voltam felfelé menet.

Mit mondjak, aznap kicsit más hangulatban kezdtem neki a munkának …

Mondd, milyen fent a hegyen dolgozni, ilyen csodálatos környezetben?

… kérdezitek sokan.

Erre tudok egy igen hosszú, többszörösen kifejtős választ, ami egy külön bejegyzéssel is felérne (persze, ha igény van rá, megírom), de itt most egy rövid összegzést teszek.

Leginkább a téli szezon eltérő a hegyen (kb. 2.000 méteren) és a városban (kb. 1.000 méteren) való munkavégzés között.

Az első és legszembetűnőbb dolog az időjárás. Ha reggel lent köd van, fent, már 1.500-1.600 méter felett, szinte mindig süt a nap. A reggelek és az esték igen hidegek, főleg februárban. Simán -10 fok alatti hőmérsékletben kezdünk és fejezzük be a munkát. Cserébe fantasztikus a panoráma, az átlagosan egyméteres hótakaró látványa, a naplemente után munkálkodó ratrakok a sípályákom.

A másik dolog, amit ki kell emelni, az a kiszolgáltatottság. Az időjárásról már beszéltem. Emellett igaz ez a víz- és áramszolgáltatásra is. Simán előfordul, hogy nagy vihar (eső vagy hó) után akadozik az áramellátás, olykor nincs melegvíz vagy fűtés. Nem indul az autó, nem jön a busz – amivel el lehet jutni a cabinoviához. Kicsit olyan nomádos-túléős időnként a helyzet. Mindenre fel kell készülni: mindig legyen nálad víz, egy pár száraz zokni, plusz kesztyű. Továbbá legyen feltöltve a mobilod! Nulla fok alatt ezek a készülékek hamar lemerülnek.

Talán sikerült a fentiekkel némiképp érzékeltetni, milyen lehet „odafenn” az élet.

A végére talán annyit, hogy - nem akarom elkiabálni, de - igen nagy valószínűséggel a 2022/2033-as téi szezont nem a hegyen töltöm majd, hanem a szomszéd városban.

Erről és minden másról részleteket a következő bejegyzésemben olvashatsz.

Addig is minden jót!

Utolsó bejegyzésem óta három és fél hónap telt el.

A téli szezon december 6-án indult, én 16-tól dolgozom. Volt itt minden kéremszépen: bokaficam Karácsony előtt (munkahelyi baleset), karantén (pl. osztálytársak COVID-betegsége miatt), néhány pengeváltás a tulajjal és a főnökkel (kiharcolandó a kellő respektet), Dani 13.(!) születésnapja, Alex első félévi iskolai értékelője.

Valamint az első komolyabb remény, hogy padovai lakásunkat ismét elfoglalhatjuk, talán már idén.

Lássunk néhány mozzanatot, aspektust, történést ebből az időszakból!

Bangladesi konyha

A téli szezont ismét a hegyen töltöm, csak most más helyen. Itt a roppant autentikus és egyedi konyhát bangladesiek viszik.

Egyszer úgy esett, hogy kevés vendég volt délelőtt, így besegítettem a fiúknak a főzésbe. Főképp amerikai filmekből tudható, hogy a konyhafőnök szent és sérthetetlen. Nekem szerencsém volt, mert Rashim nagyon türelmesen viseltetett irántam. Át is futott a fejemben egy pillanatra, hogy még nem volt ázsiai főnököm.

Amúgy vidám és nagyon hálás népség. Próbálták megtanulni a nevemet, de képtelenek kiejteni, hogy Gergő, pláne Gergely. Így Grigri lettem. Ez annyira rámragadt, hogy már a bárban dolgozó szerb Zorán is így hív, vagy “capo”-nak. Nem tudom, melyik a nagyobb megtiszteltetés.

Még egy érdekesség, hogy sem a Bangladesiek, sem a helyiek többsége nem mondja jól a számokat. A számoknál nem alkalmazzák azt a szabályt, miszerint, ha magánhangzó torlódás van, akkor egyet elhagyunk. Pl a százegyet olaszul “cento otto”-nak mondják “centotto” helyett.

Szlovákok és szerbek egymás közt

Az ázsiai vonalról már ejtettem pár szót, a szláv csapatról nyelvileg a következőt tudnám összefoglalni. Az egyik szlovák lány orosz akcentussal beszéli az olaszt, érti a lengyelt, de a szerbet nem. A másik szlovák lány érti a szerbet, de a szerb sráccal olaszul beszélgetnek. És van egy szlovák srác, aki olaszul nem, de németül jól beszél, így a szerbbel (mivel ő csak olaszul tud) szláv szavakkal kommunikálnak egymással.

Tudtad követni, ugye?

Munkából hazafeléjövet a megunhatatlan sífelvonóval (cabinovia)

Kanada

Az angolul beszélgető vendégeket, ha van rá idő, meg szoktam kérdezni, honnan érkeztek.

Az eddigi legmeglepőbb válasz ez volt: Kanadából. Ott nincs hó, ezért utaztak ennyit – kérdeztem viccelődve. Rokon látogatáson vannak itt – hangzott a nem kevésbé meglepő válasz.

Olasz angol

Amikor még nem ment az olasz és nyaranta Itália földjén mulattuk az időt, mindig jót mosolyogtam, hogy az olaszok arra a kérdésre, tudnak-e angolul, rögtön rávágják, hogy persze, aztán ugyanúgy beszélnek tovább olaszul.

Még tavaly szeptemberben történt, hogy egy francia srác kért tőlem útbaigazítást. A francia, a német (akkor még) és az olasz nem tűnt közös nyelvnek, így az angol maradt, mint legkisebb közös többszörös.

Mivel nagyon régen használtam angolt, így értelemszerűen hamarabb jutottak eszembe az olasz szavak. Ebben a pillanatban ötlött belém, hogy milyen ügyesen rekonstruálom a fentemlített jelenséget.

A „val gardenai tájszólás”, ami még az itteni füleknek is ronda

Szintén a tavaly nyári szezonban történt, hogy Fabian (egy helyi srác, akivel együtt dolgoztam akkor egy elegáns étteremben) mesélte, hogy a tőlünk mintegy 25 km-re keletre fekvő Val Gardénában élők olyan módon beszélik a németet, ami még egy itteni fülnek (értsd: a Sciliar hegy környéken lakók) is csúnyának hangzik, pedig a helyi dialektus sem melódia a mi fülünknek.

Dani hangja, Alex bajsza

Dani már 13 éves. Leírni is furcsa. Lassan kezd mélyülni a hangja. Amikor ezt megjegyeztem neki és ezt Alex meghallotta, akkor – úgy felzárkózásképpen – kijelentette, hogy neki meg a bajusza nő.

Amúgy Dani „hozza” az ilyenkor szokásos tini/kamasz attitűdöt. Sokat lustálkodik, egyre tovább marad fent este, amint lehet bezárkózik a szobájába, kissé görnyedt a testtartása, ilyesmik. És persze sokat vitatkozik, bár ez már jónéhány éve fennáll, így ez nem okozott újdonságot számunkra.

Nagyon kíváncsian várjuk, milyen lesz a „férfi” hangja. Unokatestvérének, aki egy szűk évvel idősebb nála, már jó mély a hangja, szóval valami hasonlóra számítunk.

Tünde és a munka világa

Valahogy továbbra sem sikerül hozzáillő munkakört találnia, illetve elnyerni, így a programozás, honlapkészítés rejtelmeibe vetette bele magát pár hónapja. Remélem, sikeres lesz ez az új irány számára és hamarosan együtt ünnepelhetjük az első ügyfelet.

Ismét hazautazást tervezgetek

2020 nyarán már nekifutottam egyszer, de akkor az otthoni egyre rosszabbodó COVID-helyzet miatt le kellett mondanom róla, 2021-ben pedig Tünde, Dani és Alex mentek haza, lévénhogy ők még nem voltak otthon, mióta kiköltöztünk.

Most megint hasonló álmokat dédelgetek. Ha semmi sem jön közbe, akkor Húsvét után bő egy hétre hazalátogathatok 3 év elteltével. Ahogy elkezdtem komolyabban szervezni az utat (kivel és hogyan megyek-jövök, milyen hivatalos ügyeket kell intézni, kikkel lenne jó találkozni, stb.) észrevettem, hogy töltődik a szentimentalizmus- és nosztalgiarekeszem.

Te nem lehetsz annyi éves!!!

Lassan 4 éve, hogy kiköltöztünk. Rengeteg viszontagságon át, sok probléma megoldása után, ezernyi ideges pillanattal a hátunk mögött azt kell mondjam, még mindig megérte az országváltás. És amikor azt érzed belül, hogy nagyon elfáradtál és már öreg vagy ehhez, akkor a környezet – nem tudok jobb szót rá – pofán vág és azt mondja: hé, még mindig van időd mindenre és nyugi, jól csinálod.

Erre a legjobb példát az élet szinte egyszerre adta nekünk meg Tündével. Ahogy az szokott lenni egy új munkahelyen, a többiek szeretnének rólad többet tudni és ezért az életkor kérdésköre is előjön. Egyikőnket sem saccoltak a munkatársak többnek 38-nál. (Azt hiszem ez Tünde szívének esett jól igazán.) Szóval, ha úgy érezzük, jól meggyűrt minket az élet az elmúlt években, akkor az a tudat boldogít minket, hogy még így is tíz évvel fiatalabbnak látnak minket az emberek errefelé. Ez pedig bíz’ igen-igen szívdobbantó érzés.

Ez egy tavalyi kép, következésképp itt még csak legfeljebb 37 évesek vagyunk Tündével ;o)

Ennyi volt most, egy szusszra.

Több dolog sem fért bele most, főleg terjedelmi korlátok miatt, úgyhogy kérdezzetek bátran vagy gyűjtsétek össze, mire vagytok kíváncsiak és akivel tudom, szívesen átbeszélem személyesen Budapesten ;o)

Üdv mindenkinek!

Amikor erős nosztalgiát érzel az otthoni ízekre

Három éve, hogy kiköltöztünk Olaszországba.

Annyi minden történt ezidő alatt, annyi élmény ért, annyi új tapasztalatot szereztem, hogy érzésre azt mondanám, van az már tíz vagy akár tizenöt év is.

Szerintem mindenkinek érdemes volna legalább egy-két évet külföldön eltöltenie, más nyelvet beszélő, eltérő kultúrájú, más szokásokat tartó emberekkel együtt dolgozni, megismerni őket, beszélgetni velük.

E kapcsán jutott eszembe, hogy egészen a középkorig visszanyúlóan élt az a bevett szokás, hogy az inaséveket rendre külhonban „teljesítették” a szakmát tanulók. Bejárták Európa országait, királyságait, hercegségeit, hogy az ottani mesteremberektől eltanulják az adott szakma fortélyait. És a szakmaiság mellett szerezzenek egyfajta világlátást, manapság úgy mondanánk, szabad, toleráns, nyitott gondolkodást.

Számomra érdekes volt „élőben” megtapasztalni a kultúrák különbözőségét, az eltérő habitust. Emlékszem, amikor Padovában nyelviskolába jártam, az maga volt a multikulti. Találkoztam japán egyetemi tanárral, iráni fiatal anyukával, brazil állatorvossal, kenyai mezőgazdasági munkással és még sorolhatnám.

A japán hölgy valóban olyan visszafogott, alázatos volt, mint ahogy azt a filmekben általában ábrázolják. Az iráni lány is megfelelt az általam tapasztalt sztereotípiának, így időnként vicces volt, amikor viselkedési szokásaink találkoztak. Például én igyekszem egy hölgy előtt kinyitni az ajtót és előreendegni, de ez Shakina esetében nem működött. Ő pont ellenkező neveltetést kapott. A férfi az első, ő megy elől, ő a fontosabb, lévén hogy erős patriarchális rendszerben nevelkedett. Így esett meg, hogy a nyitott ajtónál egymást invitáltuk be, szinte már noszogatva a másikat, akár hosszú másodpercekig is, mire – felismerve, hogy neki ezt „kell” tennie, így tapintatból, talán ez a jó szó rá – kötélnek állva én mentem be elsőként a tanterembe, nem ő. És volt olyan is, hogy henna-szerű festés volt a bal kézfején két héten keresztül. Sajnos nem volt még olyan jó a nyelvtudásom, hogy megértsem, mit jelképez és mi az oka a festésnek. Emellett viszont, talán az anyaföld távolsága, az olasz helyi viselkedés és beilleszkedni akarás eredményezte, hogy Shakina nagyon barátkozó, érdeklődő és szinte már cserfes volt mindenkivel.

A következő sztereotípia a brazil barátokhoz, az állatorvos végzettségű Luciano és felesége, Bia nevéhez kapcsolódik. Mesélték, hogy bizony Sao Paoloban valóban előfordul, hogy valakit fényes nappal, kirángatva autójából vagy a piros lámpánál fegyvert tartva a fejéhez, kirabolják, ahogy az történt Bia húgával is. És az is, hogy rettentően büszkék a karneváljukra (igen, nemcsak Rióban van ilyen) és arra, hogy egy ízben egy olyan szambaiskola nyert, aminek egyik rokonuk is tagja volt. Ezen túlmenően pedig kedvelték az európai kultúrát, ismerték nagy vonalakban a mi monarchiánk történetét és kérték, meséljünk róla kicsit részletesebben, ami meg is történt, miközben jófajta magyar pálinkával kínáltuk őket.

A kenyai srác elmesélte, hogy hajón menekült Olaszországba a háború elől, hogy csak négy évet járt általános iskolába, mert dolgoznia kellett a földeken és az első olaszországi éjszakájáról: a kikötőben aludt, kimerülten, úgy, hogy a ruháján kívül semmilye sem volt.

Aztán eltelt egy év és – mint sokan tudjátok – átköltöztünk Padovából Dél-Tirolba, amiről egyik padovai szomszédunk, aki nem mellesleg egy nápolyi pizzakészítő és zenész(!), szóval ő kapásból azt mondta, mikor megtudta úticélunkat: „Az már nem Olaszország!”. Persze azt mi is tudtuk, hogy az északi régiót alapvetően németajkúak (akik magukat általában „tirolese”-nek titulálják) lakják és csupán második nyelv az olasz. De azt már helyben tapasztaltuk meg, hogy ez a „németes-osztrákos” hatás miként csapódik le a mindennapokban. Szavahihetőségben, munkához való hozzáállásban, etikettet érintő kérdésekben és így tovább.

Ezen a részen, Dél-tirolban (Alto Adige / Südtirol) a helyeik közül, főleg a 50-60 év felettiek kifejezetten utálják az olaszokat. Vannak, akik nem is néznek olasznyelvű csatornákat a TV-ben, és csak a legvégső esetben szólalnak meg olaszul, ahogy a szállásadóink is.

Furcsa elegyet képez a gasztronómia is. Vannak hagyományos helyi ételek, főleg knödel/canederli (gombóc), az ízesítések számos variációjában, továbbá a sokféle gombás és vad étel, de nagyon kedveltek a pizzériák is, ahol természetesen délolaszok készítik a pizzákat. Továbbá nagyon adnak az éttermek arra, hogy házi, helyi készítésű legyen a tészta (primi piatti), a kenyér és a desszertek többsége – jellemzően az apfelstrudel (almásrétes) ilyen -, lehetőleg helyi alapanyagokból.

A hétköznapi nyelv is érdekes. Mint említettem, főleg az idősebbek a németet, pontosabban annak helyi, nemcsak magyar fülnek igen csúnya, durva dialektusát használják. Ugyanakkor sokszor előfordul, hogy keverik az olasz és a német szavakat, kifejezéseket mondaton belül. Részben ez abból is fakad, hogy nap mint nap, folyamatosan a két nyelvet váltogatva kommunikálnak a vendégekkel, ügyfelekkel, vevőkkel és egymással is – hisz rengeteg errefelé a más nemzetiségű munkavállaló. Azt figyeltem meg, hogy ezek a „kevert” mondatok úgy jönnek létre, hogy valami gyorsabban jut eszükbe adott nyelven vagy kifejezőbb azt az adott nyelven mondani, illetve az is előfordul, hogy egyszerűen nincs rá más meghatározás. Én is egyre inkább keverem, szóval belülről értem az okát és az indíttatását.

Az eddig leírtakon morfondírozva vetődött fel bennem a kérdés: mi az identitás, mit jelent magyarnak lenni? Mi fontos, amiből nem akarok engedni, hanem megőrizni szeretném, akármi is történik.

Elsőként a nevem jutott eszembe. Azt, hogy „Gergely” sem itt, sem máshol Olaszországban, nem képesek kiejteni helyesen, ezért úgy döntöttem, Gregorio leszek. Persze, ez is, mint oly sok dolog, az élet dönti el, miként lesz, hiába tervezted meg. Így lettem Greg vagy éppenséggel Gregory. A „Gergő”-t pedig végképp el kell hogy felejtsük ezen a földön, egy-két ritka esetet kivéve, amikor magyar ismeretségre teszünk szert, mert valóban sokan vagyunk, élünk, dolgozunk itt, az északi országrészben.

A másik fontos dolog, legalábbis számomra az étkezés. Tiszteletbéli nagynéném – ha fogalmazhatok így, remélem, nem bánja -, egyszer azt mondta nekem, hogy ha ő itt élne, remekül megvolna kizárólag a helyi (értsd: olasz) ételek fogyasztásával. Egyet is értettem volna vele, de valljuk be, 2-3 év elteltével hiányoznak bizonyos dolgok, ami külföldön nem, vagy csak nagyon nehezen reprodukálhatóak. Persze, csodálatos egy olívás, fehérborban párolt, tengerihalas spagetti, de olykor egy jófajta pörkölt, fokhagymás-tejfölös uborkasalátával szinte mindent visz. Az étkezési szokásaim is megváltoztak, sőt annak ritmusa is. Igénylem a délelőtti macchiato+cornetto párost, uzsonnára valami gyümölcsös édességet és ebéd vagy vacsora esetében a tésztaalapú első fogást.

Egyik korábbi bejegyzésemben már említettem, hogy a Covid-adta kényszerű szabadidőt felhasználva sajátítottam el többféle tésztaétel, zöldséges előétel és néhány desszert elkészítésének tudományát. (Azon gondolkodtam a minap, hogy ha maradok Magyarországon, vajon ott is belevetettem volna magam a főzés misztériumába …).

A hétköznapi viselkedést, az egymással való bánásmódot is némileg eltérően látom a magyar átlaghoz képest. Tünde sokszor tapasztalta, hogy főleg a helyi férfiak nem előzékenyek a nőkkel. Például nem engedik előre őket az ajtónál, stb. És van még egy aspektus, ami meghatározza az itteniek (értsd: Olaszországban élők) stílusát, akár kommunikációban, akár öltözködésben vagy étkezésben. Ez az intelligencia és a műveltség. Akinek mindkettőből elegendő jutott, az sosem lekezelő, mindig nyitott, több témában tudok vele beszélgetni. Tudom, ez minden nációnál így működik, annyi különbség azonban van, hogy én mindezt idegenként élem meg, ami nem pont ugyanolyan.

Csak azt akartam kihozni az egészből, hogy aki intelligensebb, az felismeri, hogy még nem tudom oly szabatosan és körültekintően kifejezi magam olaszul vagy németül, mint ő, tehát nem buta vagyok, csak a nyelvtudás korlátoz, így ennek ellenére jól tudunk együtt dolgozni. És ha erre a pontra eljutunk, akkor – korábbi magyarországi tapasztalataimtól eltérően – feltétlen bizalommal viseltetnek irántam. A csúcs az volt, amikor az akkori főnököm az ötödik napon kezembe nyomta az étterem kulcsát, hogy ne haragudjak, neki most sietni kell, nem tud még negyedórát várni, amíg bejezek mindent, így kedvesen arra kér, hogy zárjak én és nyugodtan magamnál tarthatom a kulcsot, neki van másik, holnap találkozunk.

Hogy mennyire furcsa a helyzet, hogy bár Olaszországban vagyunk, ez a régió mégsem olasz, továbbá, hogy arányaiban több ezen a részen a külföldi lakos (értsd: aki itt dolgozik) és ez miként keveredik egy gyerekfejben, arra jó példa Alex megállapításai. Egyrészt gyakran mondja, hogy ő olasz. Ez arra utal, hogy a helyieknek az, aki alapból olaszul szólal meg, az inkább olasz, mint „tirolese”, azaz földi. És lássuk be, Alex már keni-vágja az olaszt, a némettel még csak ismerkedik. A másik, hogy amikor Alex arról érdeklődik, mikor megyünk haza, a padovai lakásunkba, azt úgy kérdezi: „Mikor megyünk Olaszországba.” – és valljuk be, alapvetően igaza van.

Identitás kapcsán még két dolog jutott eszembe, aztán ígérem, befejezem ezt a bejegyzést.

Azt figyeltem meg, hogy a helyiek számára a magyarok és a szlovákok ugyanazok, gyakran keverik a két népet. Nekem is volt olyan főnököm, aki valamiért nem tudta megjegyezni, hogy honnan jöttem, ezért amikor arról érdeklődött, hogy a két szezon között hazalátogatok-e, akkor Szlovákiát emlegette. Igazából nem haragudtam rá, persze kicsit azért fájt.

Általában érdeklődve hallgatják, amikor arról beszélek a helyieknek, hogy mennyi közös vagy igen hasonló szavunk van, ami a Monarchiára vezethető vissza. A „szervusz” a „muszáj” vagy a „klappol” mind ilyen, de még bőven akar példa.

Amikor a tiroli és az olasz konyha összeér

Nagyjából ezt akartam megosztani Veled az identitás, a szokások és a nyelv kapcsán.

Persze kicsit hatásvadász és számmisztikában fürdő a főcím.

3 év: 2018. július 29-én érkeztünk meg a padovai lakásunkba.

3 nyelv: olasz, aztán a német, a magyar mellett - bár mostanában már egy kis angol is.

3 hazalátogatás: ez az elmúlt három évre vonatkozik: én voltam két alkalommal 2 és 3 napot Pesten, most pedig Tündéék 1 hétre Budapest- Miskolc-Debrecen (augusztus 1-jén, hajlnalban indultak).

SzezON

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer a német nyelv rejtelmeibe merülök, de mint tudjuk, a szükség nagy úr. És persze a lehetőség is adott. Miért mondom ezt?

Az itteni helyzet az, hogy a COVID-óta sokan (külföldiek) nem jöttek vissza dolgozni a vendéglátás-idegenforgalmi szektorba, így én, akinek már van tapasztalata és helyben van, erősebb lett az alkupozícióm. Viszont, ha igazán ki akarom használni a helyzetet, akkor némi német nyelvtudással is bírnom kell(ene), hogy a szívemnek is cirógatóbb összeget dobjak be alku tárgyának, mint havi apanázs. (Az első és az utolsó munkahelyemen kapott fizetés között nagyjából 30% az eltérés 2 év alatt. Ezt elég jó tendenciának érzem.) A lényeg, hogy elindult a szezon, vannak vendégek, turisták, külföldiek, szóval van munka, nekem pedig teendőm, ami jófajta fizetéssel jár.

A szezon kezdetétől (június 1.) bő egy hónapon keresztül kötelező volt a COVID-teszt heti 2 alkalommal ahhoz, hogy dolgozhassunk, aztán leállították, mivel olyan kevés pozitív eredmény született. Remélem, ez a szezon már rendben lemegy és nem szól közbe megint valami ...

Annyi még a szezonkezdethez, hogy júniusban szokatlanul meleg volt, ami itt 25-28 fokot jelent és meglepetten tapasztaltam, hogy én is hőségnek éreztem – bizonyára azért, mert 1 kilóméterrel közelebb vagyunk a Naphoz.

Július 22-én estefelé pedig a kertünk végében lévő patak úgy felduzzadt a hirtelen esőzések miatt, hogy komoly aggodalom volt, elönt-e minket vagy sem. Szerencsére pont nem, de talán a kis videó (a link kimásolásával indítható el) érzékelteti, miről is van/volt szó ...

https://www.facebook.com/messenger_media/?thread_id=100001274949695&attachment_id=531292418020263&message_id=mid.%24cAABa8wy5MVeBAN-IG16z428WX3u_

Azóta minden nap dolgoznak a markolók, hogy a szikladaraboktól, nagyobb kövektől megtisztítsák a medret. Ez azért klassz, mert reggeltől-estig "építkezési zaj" van, ami nyitott ablakok mellett kevésbé kellemes. Reméljük, hamar befejezik ...

A nyári szünet

Danit is, Alexet is beirattuk nyári (napközis) táborba, amit szokásosan Alex élvezett jobban, miközben 6(!) éves nagyfiú lett. Azt modja, nagyon várja az iskolát.

Valamire gondolt, de természetesen nem árulta el, hisz akkor nem teljesül

Persze Pókember-mintás az iskolatáska

Dani szabadidejében leginkább programozást tanul autodidakta módon. Olyan jól halad, hogy az anyját tanítja az okosságokra, amivel anya ki is próbálta magát egy programozós kurzuson, mint oktató(!). Ezt el tudjátok képzelni? Tünde, mint tanárnéni, aki 10-12, 8-14 év közötti gyereknek mutogatja, miként kell programozni ezt vagy azt. Sajnos volt 1-2 gyerek, aki nyöszörgött otthon a szülőknek, hogy szerintük Tünde nem jól csinálja, a szülők meg persze panaszkodtak a kurzusszervezőknek – ahelyett, hogy Tündével tisztázták volna, mi is igazából a probléma és hogyan lehetne kijavítani –, akik úgy döntöttek egy hét igen komoly tapasztalat alapján, hogy mégsem alkalmazzák az én kis feleségemet ebben a minőségben.

Összességében úgy vagyunk vele, hogy jó buli volt kipróbálni és némi „zsebpénz” is üti a markunkat, ami jól jön a magyarországi hazaruccanásra …

Ismét Magyarországon, kicsit másképp

… merthogy Tünde és a srácok augusztus első hetében hazalátogatnak (pontosabban, amikor épp írom ezeket a sorokat, akkor jött az üzenet: „Kedves, most léptük át a határt, minden rendben!”).

Tavaly is „eltűntek” egy hétre, csak akkor Németország felé vették az irányt, hogy Pepééket (Tünde öccse) is boldogítsák és az unokatesők együtt bandázzanak ;o)

Saját könyvelőm van

Olaszországban létezik a „patronato” intézménye. Ez azt jelenti, hogy adótanácsadást végeznek nagyobb irodák magánemberek számára, megcsinálják helyetted a szokásos éves adóbevallást, valamint év közben segítenek egyéb támogatásokat, adókedvezményeket igénybe venni.

Szóval személyesen, hivatalosan, ahogy kell. Kíváncsian várom, mennyire ügyes az „én könyvelőm”, mennyi adóvisszatérítést sikerült összegereblyéznie számomra.

Volt egy foci-EB

Gondolom, még az is tudja, aki nem követte szorosan, hogy Itália, az azzurrik lettek az európabajnokok. Kicsit sajnálom, hogy nem az ország délebbi pontján volt módom végignézni a meccset, hisz arrafelé nagyobb hangulat lett volna, mint itt. Nem hiába mondta anno a padovai szomszédunk, aki nem mellesleg egy nápolyi zenészsrác, hogy Dél-Tirol (Alto-Adige) nem Olaszország. És teljesen igaza volt: a maga összes előnyével és hátrányával, melyeket korábbi bejegyzéseimben már többször érintettem.

Ha augusztus, akkor …

… ismét tárgyalás a padovai albérlőkkel a folytatás feltételeiről.

Szeretnénk őket valahogy megtartani még egy évre, reméljük sikerülni fog.

Mostanában azon kapom magam, hogy egyre jobban hiányzik a padovai régió: Veneto, az ottani ételek, kávézók, Velence, a tengerpart és természetesen a lakásunk. Csak hallkan írom ide, ha nem jön semmi közbe, a jövő szeptembert már ott(hon) tervezzük elkezdeni.

És még egy fontos dolog: sikerült Tündének a hazaihoz igen közeli ízvilággal ipari mennyiségben lecsót előállítania!!!

Ez volt a próbafőzet ;o)

Bréking nyúz: munkahelyet váltottam

Ahol június 1-jén kezdtem a szezont, nem éreztem magam valami jól.

Olykor megesik, hogy nincs meg a kémia valakivel, akivel együtt kell dolgoznod nap mint nap és idővel a főnökről is kiderül, hogy inkább tulajdonos, mint vezető. (Tünde talán ennél keményebben fogalmazna, mi is volt a gond, de ugye ez az Én blogom ;o)

És ahogy mostanában ez szokott lenni, megint szerencsém/szerencsénk volt. A közös megegyezéses távozás környékén - amikor már csak bő egy hét volt hátra - hívott egy kedves ismerős, hogy elérhető vagyok-e, mert a korábbi emberrel nem voltak megelégedve és az ottani főnökasszony szerint én jó lennék a helyére vagyis pár nap múlva kezdeni kellene.

Így augusztus 1-jétől új helyen, nyugodtabb környezetben folytatom idegenforgalmi-vendéglátóipari tevékenységemet.

A régi munkahelyem, miután végeztem

Minden jót, kedves olvasó! Jó nyaralást, pihenést!

Mennyi minden és szinte semmi történt egyszerre – valahogy így érezzük, kimondva, kimondatlanul. Szinte már normális, hogy összemosódnak a napok, hetek. Szokszor csak azért tudjuk, hogy milyen nap van, mert azon a héten épp van suli vagy ovi és ugye készülni kell az órákra. De alapvetően a dátumnak nincs nagy jelentősége, sajnos. Nekem személyszerint a „Hányadika van ma?” a gyengém.

Ezzel együtt azért megpróbálok néhány dolgot feleleveníteni a gyorsan-lassan elreppült 3 hónapból.

Alex és az „r”-hang

Alex szeptemberben kezdi az iskolát, ezért fontos, hogy szépen és jól ejtse a betűket. A gondok ott kezdődnek, amikor párhuzamosan több nyelven kell ezt abszolválni. Mindenesetre a fiatalúr jól halad. Például az „r”-hangot már németül és magyarul is tudja képezni.

Egyre több olyan nap van, amikor valakinek valamilyen nyelven nem jut eszébe egy szó vagy kifejezés, illetve keveri a nyelveket a mondat alkotása közben. Persze ez inkább a gyerekekre jellemző. Gyerekek? Ugyan! Dani már lassan nem is gyerek, hisz a 13. évében van ...

Német oké, olasz közepes???

Szóval Dani.

Előrebocsájtom, hogy minden elismerésünk Daninak, aki épp mire megtanult kellő szinten olaszul, máris el kellett kezdenie a német nyelvet, ráadásul napi szinten, az iskolában ennek egy erős dialektusát hallja, ami még nehezebbé teszi az új(abb) nyelv megfelelő elsajátítását. Valószínűleg így történhetett, hogy a németre való nagy koncentrálásban kissé háttérbe szorult az olasz nyelvvel kapcsolatos tudásanyag elsajátítása. Persze egyáltalán nem sírunk emiatt. Tizenkét évesen három nyelvet - sőt, már az angolt is próbálgatva - használni jól-rosszul, az azért nem semmi.

(Lehet, már írtam korábban: mindig nagy élmény számomra, amikor a két gyerek vitatkozik, mert azt általában olaszul teszik, csakúgy, mint a közös számítógépezést, annak is olasz a közös nyelve.)

Nincs rendes kolbász a rakott krumplihoz, ja de ;o)

Páran kérdeztétek, hogyan birkózunk megy a gasztronómiai különbségekkel. Igen, van, ami időnként hiányzik, persze nem ölünk érte, de olykor elgyengülünk. Legyen az Túró Rudi vagy gulyás leves (ez utóbbit könnyebb itt reprodukálni). Sokáig nem tudtunk rendes rakott krumplit készíteni, mivel az itteni kolbászok nem OLYANok.

Aztán Húsvét előtt egy fuvarozó cég segítségével, akik heti rendszerességgel teszik meg többek közt a Veszprém (Budapest) – Bolzano (Dél-Tirol) utat oda-vissza, kihozattunk sonkát, kalácsot, gyesztenyepürét és jófajta füstölt kolbászokat is.

Téli szezon nulla

Mára már tudható, a 2020/2021-es téli szezon nagyjából nullával záródik.

Egy ideig reménykedtünk benne, hogy kinyithatnak az éttermek, bárok és hotelek, sajnos mindössze egy kérészéletű próbálkozás volt januárban, amikor egészen 2 hétig(!) dolgozhattam odafent a hegyen.

Normál esetben Dél-Tirol évente átlagban 2 milliárd eurót „termel” csak a vendéglátás-idegenforgalom szektorban. Belegondolni sem merek, hogy úgy általában az országok mennyit veszítenek a COVID miatt összesen.

Filmajánló

A sok szabadidőt filmnézésre is használjuk.

Így esett meg, hogy több remek mozit is láthattunk Tündével közösen vagy külön-külön, felsorolni is nehéz, mennyit. Most így hirtelen a Párbajhős (ez egy 2016-ban készült, a XIX. században játszódó orosz koszümös kaland-dráma) és a Halálos temetés, ami egy angol vígjáték. 2007-ből.

Örömmel ajánljuk mindenkinek ezt a filmet

A kapcsolat Tenerife, Ibolya néni és Szicília között

A COVID-hatásról annyit, hogy az ember mindig megtalálja a kiskaput és él a lehetőséggel ha módja adódik.

A mi kiskapunk szinte már banálisan hétköznapi: a mi kis falunkban lakik Ibolya néni, aki bizony magyar, a Mátrából származik, sőt, mint utóbb kiderült, a férjével együtt dolgozhattam fent, a hegyen lévő szállodában-étteremben. (Sajnos már nincs köztünk Paul, de igen szép emlékeket őrzök közös ténykedéseinkről – talán ezekről az időkről lesz egy külön poszt is.) Elhívtuk Ibolya nénit hozzánk, egy húsvéti ebédre, amit örömmel fogadott el. Nem részletezem a menüsort, legyen elég annyi, hogy közösen (Ibolya néni is serénykedett a konyhában) kitettünk magunkért. Elvileg nem lett volna szabad fogadnunk őt a lakásunkban, lévén, nem rokon és nincs negatív tesztje, stb., de kit érdekelt. Ez a mi jelenlegi maximális ellenállásunk a rendszerrel szemben.

Mások ezt magasabb szinten űzik.

Például Szicília sokáig „zona bianca” volt, ami azt jelenti, minden rendben, szabad a mozgás, akárcsak COVID előtt. Ezt úgy érték el, hogy nem vallottak be minden esetet, hogy az amúgy is gyenge gazdaság kicsit pörögjön. Egyébként – több helyről is hallottuk – kamu vagy féllegális munkáltatói igazolással sokan közlekednek az országok között. Én is kaptam kis családom számára egy felajánlást, miszerint „lepapírozva” szabadon utazhatnánk Szicíliába. (Hogy miért nem tettük, annak legfőbb okát lásd a következő részben, alább.)

A csúcskategóriások pedig már nem vessződnek holmi igazolással, egyszerűen lefizetik az induló és a célország egy-egy orvosát, hogy állítsanak ki részükre soron kívül negatív COVID-tesztet, amivel pl. a Kanári-szigeteken pihenhetnek pár hetet.

Új mikró, régi net és …

Ami el tud romlani, az el is romlik.

A mikrónk volt vagy 12 éves, így nem okozott túl nagy traumát és ami külön öröm számomra, hogy ugyanazon típus modernizált változatát sikerült megszereznem újonnan közel ugyanannyiért, mint amennyit anno fizettem az előzőért a boltban, még Magyarországon.

Mint azt többen tudjátok, a faluban, főleg itt, a völgy ezen részén gyenge a térerő és a wifi sem működik üzembiztosan. Szerettünk volna a jelen erősíteni, különböző módon meg is próbáltuk, de nem jártunk sikerrel – így marad a hullámzó erősségű wifi (net) és térerő (telefon). Ez a helyzet kedves mindenki, továbbra is türelmeteket kérjük, ha olykor nem vagy csak rossz minőségben vagyunk elérhetőek.

A legújabb történés pedig az, hogy a padovai lakásunkban végleg tönkrement a cirkó. Szerencsáre Tünde áldozatos és kiatartó munkájának köszönhetően az összköltség több mint felét meg tudtuk spórolni, mivel sikerült „bekerülnünk” az államilag támogatott energetikai megtakarítási programba. De még így is nagy összegű lett ez a nemvárt kiadás, hiszen a kéményhez is hozzá kellett nyúlni. (Ez volt a már említett fő oka annak, hogy eddig nem éltünk a szicíliai meghívással.)

Mindezzel együtt bizakodó vagyok a tekintetben, hogy idén végre hazalátogathatunk (talán egy prágai kiruccanást is közbeiktatva).

Mindenkinek kitartást, egészséget és kisimult arcot kívánok!

… és egy friss hír: végre megérkezett a várva várt hóesés ;o)

Március elején kifejezetten szép idő volt

Ez a kép pedig április 13-án, délelőtt készült a kertünkben

Pár itteni furcsaság

Az, hogy egy völgyben lakunk és körülöttünk magas hegyek vannak, azt eredményezi, hogy nem mindig érhető el minden TV csatorna. Volt, hogy olasznyelvű adót szinte nem is tudtunk fogni. Kérdeztük a háziakat (Doris néni és Osvald bácsi), hogy ők ezt miként orvosolják. Közölték, hogy ők egyáltalán nem néznek olasz adókat, kizárólag németnyelvűeket.

Karácsony előtt pedig kiderült, hogy ők nem is állítanak fát, csupán szenteste gyújtanak egy gyertyát és ennyi. Amúgy itt mindössze két alkalommal lehetett fenyőfát vásárolni és azt is reggel 9 és 12 óra között. Se előtte, se utána semmikor – ha lemaratál, így jártál.

Minden gyereknek van hólapátja

Mivel errefelé a tél, hogy úgymondjam kellően „hóbiztos”, így a nagyobb ovisoknak és az iskolásoknak van saját kis hólapátjuk, amit mindig visznek magukkal. Gondolom ezért történhetett meg az, hogy idén Daninak is hozott egyet a Jézuska. Látva a srácokat hólapáttal a kezükben olyan érzés fog el, mintha visszaröppennék vagy 100 évet, a „békebeli” időkbe.

Ezért (is) jöttem Olaszországba

Mint tudjátok az olaszországi kiköltözésünk nem úgy alakult eleinte, ahogy terveztük és az eredeti céljainkból kevesebbe valósult meg eddig, mint szerettük volna, persze nem aggódunk emiatt. Amikor kicsit elsodródik az ember a kiszemelt ösvényről, hajlamos elfelejteni, miért is akar AZON az ösvényen járni.

Az elmúlt 1-2 hétben ismét felerősödött hedonista oldalunk. Dani kikisérletezte egyedi bolognai szószát (receptet lásd alább ;o), én készítettem rosé kacsát karamellizált körtével, Tünde projektje pedig a kacsával töltött ravioli volt, melyet plusz paradicsomszósszal vagy fűszeres olvasztott vajjal fogyasztottunk. Ez utóbbi kettő mellé francia palackozású cabernet-t szereztem. Megjegyzem, a raviolihoz – ki tudja miért – a Jézuska spéci tésztaszaggatót és raviolikészítőt is „mellékelt”.

És ha ez nem volna elég, érkezett egy könyv is, Anthony Bourdain jegyzi, címe: A konyhafőnök vallomásai, alcíme: Mi zajlik a kulisszák mögött. Nem tartalmaz recepteket, viszont olyan plasztikusan, élethűen és egyedi stítussal írja le például, hogy milyen árút szerzett be, hogy már az alapanyagokat olvasván nagyot nyeltem.

És kicsit előreugorva következő bekezdéshez: érkezett egy piros, Ferrari feliratú kávédaráló is, nagy-nagy örömömre, lezárandó a főétkezést.

A lényeg az, hogy ezt kerestem otthon sokáig, ezt az érést, ezt a hangulatot, ezért (is) jöttem ide, taljánföldre.

Karácsonyi ajándékok

Ismét és ezúton is köszönjük minden kedves érintettnek, aki segédkezett az elmúlt időszakban, hogy néhány doboz, bizonyos tartalommal megérkezzen hozzánk az ünnepek előtt. Köszönjük a meglepetéseket, kedvességeket és apróságokat minden érintettnek! Reméljük, mihamarabb tudjuk viszonozni valamilyen módon.

Karácsony előestéje idén másképp telt. Egyrészt azért, mert nem dolgoztam - erre később még kitérek egy bekezdés erejéig -, másrészt pedig azért, mert Alex annyira várta már a Jézuskát, hogy este 10 és hajnali 2 között többször is felkelt ellenőrizendő, hogy megérkeztek-e már az ajándékok. Másnap kiderült, megérte kivárni a Karácsonyt: Transzformerszek és többek közt sok édesség várta őt a fa alatt.

Alex is készített ajándékot édesanyjának. Nagyot nevettünk, amikor megláttuk, mi is az. Annyit tudni kell, hogy Alex már jó pár hónapja harcos lázban ég. Szó szerint. Számlálatlanul hozza haza az oviból és a napköziből az általa ott készített fa kardokat, hullámpapír pajzsokat. Lassan külön szobát kell építenünk ezeknek az ereklyéknek. Szóval egy szép csomagot nyújtott át Alex Tündének, aki dobogó szívvel nyitotta ki azt. Íme az eredmény:

Tünde, kissé ráncolt homlokkal és felhúzott szemöldökkel érdeklődött Alextől, mi is ez, aki határozottan és büszkén fedte fel nekünk a megoldást: „Egy tank, hogy megvédjen!” - ezen elsőre nagyot nevettünk, aztán Tünde megölelte a tank készítőjét és megköszönte.

Dani, a korából (december 25-én töltötte be a tizenkettőt ;o), valamint eltérő látásmódjából következően más dolgokat kapott: többek közt programozási könyvet, gurulós iskolatáskát és persze ipari mennyiségű, különféle nyalánkságokat.

Tünde pedig, sok egyéb mellett, boldog tulajdonosa lett egy ajándékutalványnak, ami egy 5 alkalomból álló, speciálisan személyre szabott, kényeztetős-gyógyítós-nyugtatós masszázskúrára jogosít fel.

Vendégség

Hosszú idő óta ismét voltak vendégeink és még régebbre repített minket az a tény, hogy főként magyarok voltak, összesen három gyerekkel. Így nem csoda, hogy a srácok szétszedték a lakást, valamint hogy áldoztunk a sör és a bor oltárán is.

Téli szezon - hólapátolás

Elvieg december 4-én kezdődött volna a téli szezonom, ami „tudjukmiért” nem kezdődött el. A főnökömmel egyeztetve arra jutottunk, hogy megcélozzuk a január 7-ei indulást. Majd meglátjuk …

Emlékszem, tavaly ilyenkor, még zöldfülűként, remegő térdekkel, gombóccal a torkomban érkeztem a munkahelyemre nap mint nap, folyamatosan azon agyalva, vajon megfelelek-e, mit mondanak a munkámról a kollégák, hogy látja a vezetés ténykedésemet, stb. És persze hatalmas hólapátolásokkal kezdődött heti 2-3 nap. Havat idén is lapátoltam, hisz majd fél méter hó esett. Tündével meg is jegyeztük: igaz, hogy bazi messze van a tengerpart, így nyaranta szinte esélytelen eljutnunk oda, főleg négyesben, cserébe viszont igazi tél van, annak minden szépségével.

Idénre ennyi.

Köszönöm, hogy idén is követted írásaimat.

Egy szebb, mosolygósabb, kiegyensúlyozottabb új évet kívánok mindenkinek !!!

BÚÉK 2021, buon anno ;o)

Karantén 2.0 (2020 novembere)

Sokan kérdeztétek, mivel ütjük el az időt mostanában.

Tudva levő, hogy november 9-e óta piros zónának számít a mi régiónk, így hasonlóan Magyarországhoz, nincs ovi, 8. osztályig nincs suli (csak online), kizárólag a „létfontosságú” szolgáltatások működtethetők, vagyis élelmiszer boltok (ide tartozik a hentes és a pék is), posta, bank, trafik(!), szelektív hulladékgyűjtő központok, építkezések, gyárak, továbbá az autószerelő műhelyek, valamint a buszjáratok is közlekednek.

Szerencsére az idő ugyanolyan kegyes velünk eddig, mint a tavaszi „lock-down”-időszak alatt volt: sok napsütés, ami kell is, amikor napközben sem megy 8-10 fok fölé a hőmérő higanyszála. Igyekszünk a jó időt kihasználva egy félreeső helyen játszóterezni, én pedig időnként túrázom egyet a közeli lankákon, ahová Tünde is el-elkísér olykor.

Csípős az időjárás ilyentájt

 Én szokásosan igen nehezen tűröm a korlátozásokat. Bezzeg a fiúk! Nagyon hiányzik, hogy nem tudunk beülni sehová délelőtt vagy délután egy jó kávéra és egy finom sütire. Ha úgy jön ki a lépés, esténként, amikor a fiúk már alszanak, mozizunk egyet az ágyban – így tekintettük megy Woody Alen egyik friss alkotását.

Iskola otthon, németül, online

Dani nagyon akkurátusan készül minden (online) órára. Csodálom a szorgalmát és a kitartását. Házit ír, tanul, sokat kérdez Tündétől, hogy mi mit jelent és festeget is.

Dani egyik házija: Gekkó (vízfesték)

Téli szezon?

Beszéltem a főnökömmel, tudjátok, ahová visszavárnak a téli szezonra. Velem egybehangzóan ő is úgy látja, hogy a szezon várhatóan az év utolsó vagy a jövő év első napjaiban indulhat meg vagyis 2-3 héttel ez a szezon is rövidebbnek ígérkezik.

COVID-teszt, állami támogatással

Ahogy azt említettem a bejegyzés elején piros (legkritikusabb) zónában vagyunk, ám felröppentek olyan hírek is, hogy talán az ovit és a sulit hamarosan megnyitják.

A tartomány (Alto Adige) úgy döntött, lehetőséget ad ingyenesen tesztelni magunkat COVID-ra, így november 20-án, délután 4 és 6 között elmentünk a helyi kultúrházba, hogy feltolhassanak az orrunkon keresztül az agyunkba egy pálcikát. (Megjegyzem, a fiúk nagyon hősiesen viselték a számunkra is igen kellemetlen, ám annál gyorsabb mintavételezési eljárást.)

A tesztre igyekezvén - háttérben az ikonikus Sciliar, melynek két csúcsa között a Hold kacsint ránk

 Köztes adatként azt publikálta a tartomány hivatalos oldala, hogy a lakosság 40%-át tesztelve a pozitívak aránya 1,1%, ami nem is rossz. A ma reggeli lapok pedig arról cikkeztek, hogy erős az igény arra, hogy a sípályákat megnyissák még Karácsony előtt. Meglátjuk …

Egerek és emberek

Mindenen túlmenően, hogy ne unatkozzunk annyira, beköltözött hozzánk egy egércsalád. Eddig 6 egyedet sikerült levadásznunk, főleg a konyhában.

Ellenben a nyuszik csak be-bepillantanak a nappali ablakán.

Ez most tájkép, csendélet vagy portré???

„60 napos projekt” – második felvonás

Augusztus 20-a körül, a Facebook oldalamon elindult egy „projekt”, mely szerint 60 nap múlva hazautaztam volna Magyarországra, ami október 20-a magasságában véget is ért, de akkor nem érte el eredeti célját a COVID-helyzet miatt. Úgy döntöttem, folytatom.

Ma a mínusz 28. nap van és mindaddig tart, amíg magyar földre nem lépek. Így sokak örömére zenéket osztok meg, melyek kellemes emlékeket idéznek bennem. Nagyon kíváncsi vagyok, mikor lesz vége.

Bő egy hónap van még Karácsonyig. Hogy elszállt ez az év is …

4 hónap telt el az utolsó bejegyzés óta.

Mennyi minden belefér ennyi időbe ...

ILYEN VOLT A NYÁRI SZEZON (jún. 20. – okt. 4.)

Június közepe táján örömmel álltam munkába ott, ahol a téli szezonban dolgoztam. Két okból: egyrészt ismertem már a helyi viszonyokat, de ami a legfontosabb, a főnök engem akart erre a pozícióra. A téli csapat ¾-e kicserélődött, így az újaktól tudakolóztam, milyen forgalomra számíthatunk, mennyi munka lesz. Most, hogy már vége a szezonnak, kijelenthetjük – ami egyébként összecseng a hivatalos adatokkal –, nagyjából a negyedével volt gyengébb az idei nyári szezon, mint az eddigi átlag.

Az első nap (június 20.) munkába menet

Ezzel együtt augusztus első 2-3 hete így is rengeteg vendéget hozott, szóval nem unatkoztunk. Kivéve a szezon első és utolsó 10-15 napját, ugyanis június második felében még érződött a koronavírus hatása, szeptember második felében pedig a kissé extrém időjárás tántorította el az embereket, hogy nálunk egyenek-igyanak.

A szezon utolsó 10 napjának (szeptember 25. - október 4.) időjárása

És mi várható a téli szezonra? A Covid miatt vannak még nyitott kérdések e tárgyban, de az biztos, hogy rám számítanak odafent, a szállodában és az étteremben. Olyannyira, hogy a főnök tudtomra adta, hogy nagyon szeret velem együtt dolgozni.

ÚJ BÉRLŐK PADOVÁBAN (augusztus)

A padovai lakásunkban cserélődtek az albérlők. Ezzel kapcsolatban több kellemetlen élményünk is volt, de nem kívánjuk untatni a nagyérdeműt a részletekkel, legyen elég hozzá, hogy Tünde ügyesen megállapodott egy diák párral, illetne a lány apukájával, a bő egy éves bérlésről, ami megegyezés alapján hosszabbítható. A diáklány sao paolói, a fiú szicíliai. Kedvesnek tűntek.

Ottjártamkor épp angolra próbálta tanítani a lány a fiút.

KETTESBEN – ROMANTIKA ÉS ÉVFORDULÓ (szeptember - október)

Megismerkedésünk nyolcadik(!) évfordulóját Veronában ünnepeltük pezsgővel, sétával, városnézéssel és természetesen egy finom ebéddel. Az időjárás is kegyes volt hozzánk és egy fantasztikus kisvendéglőre bukkantunk, ahová a fiúkat is elvittük november elején – de ne fussunk ennyire előre.

Köszönetképpen

Rómeó keresi Júliát

Egy másik alkalommal pedig Meran városába látogattunk el kettesben, hasonló programmal körítve. Itt két külön vendéglátó egységben sikerült találkoznunk egy-egy Tiborral, akikkel közös platformon voltunk a tekintetben, hogy inkább most (október vége) kéne bezárni mindent és korlátozni a mozgást, így talán a téli szezon megmenthető lenne mind a vendéglátók, mind a turisták számára.

Merán belvárosi, promenád része

ALBÉRLETVÁLTÁS KÖNNYEN-GYORSAN (október)

Eddig egy 2 emeletes ház modern stílusú felső szintjét béreltük, ami két erkéllyel rendelkezett. Most pedig a legalsó szinten vagyunk, közvetlen kertkapcsolattal, kádas fürdővel és eggyel több szobával.

Úgy gondoltuk, egy nap alatt pikk-pakk leköltözünk, de végül kettő lett belőle, így például keresztfiam felköszöntése Skype-on sajnos egy napot tolódott, amit láthatólag megbocsátott nekünk. ;o)

Az albérletváltással kapcsolatban továbbra is vegyesek az érzelmek. Dani a netezési problémák és a régi bútorok miatt inkább visszamenne a felső szintre, ahogy én is. Alex örül, hogy nagyobb helyen lehet játszani, Tünde meg eleve le akart költözni, főleg a nagyobb lakás és a kád miatt.

CSALÁDI NYARALÁS ŐSSZEL, MÁSKÉPP

Amikor még bőven a nyári szezonban jártunk, az volt az eredeti terv, hogy én egy héttel korábban, október 20-a körül indulok haza Magyarországra, majd 3 baráttal elruccanunk Prágába a hosszú hétvégén, aztán visszatértünkkor én, Tündéékkel közösen, egy hétre átállok a családi-baráti-rokoni látogatások üzemmódra, majd az őszi szünet végére - ami itt november 8. - visszatérünk olasz lakhelyünkre. Aztán ahogy egyre aggasztóbb híreket kaptunk mindenhonnan, gyorsan kitaláltunk egy B tervet. Ha nem is tudunk hazalátogatni Magyarországra, néhány napot töltsük el négyesben, kicsit kényeztetve magunkat, mert megérdemeljük. Így esett a választás Szicíliára: 5 éjszakát szándékoztuk ott tölteni, de sajnos a Covid-helyzet még rosszabbra fordult, és mivel nem akartuk megkockáztatni, hogy nem jöhetünk haza, így egy 3 napos Comói-tó, Milánó, Monza, Garda-tó, Verona túra mellett döntöttünk.

Dani és Alex nagyon jól érezték magukat - a szálláson is folyamatos mozgásban voltak

Néhány nap távlatából bevallom, még ez is necces volt: benne volt a pakliban, hogy idő előtt haza kell jönnünk vagy hogy el sem tudunk indulni, stb. Szerencsénkre a körülményekhez képest kihoztuk a nem túl kedvező helyzetből a legtöbbet. Dani és Alex értékelte, hogy megígértem nekik az út elején, hogy ebben a 3 napban nem kárálok azért, miből mennyit és mikor esznek – amit jól ki is használtak persze. Cserébe kicsit nyugalmasabb órákat kaptunk Tündével.

Egy kis hedonizmus mosolyt csal az ember arcára

A KÉT SZEZON KÖZÖTTI IDŐ MIRE ELÉG MÉG (október-november)

Nekem a nyári és a téli szezon között 9 hét szabadságom van, aminek első két hetében a feltorlódott hivatalos ügyeket intéztük. A már fentebb említett kettesben eltöltött idő mellett többek közt a konyhai tudományom továbbcsiszolásával foglalkozom. Így tettem szert perecsütési képességre és repertoáromat bővítettem két új pasta elkészítésével is.

Négygombás tagliatelle a lá Gregorio

A téli szezonig pont 4 hét van még hátra. Ezalatt tervezek még hosszabb sétákat Tündével és rövidebb kirándulásokat négyesben. 

Amúgy a srácok jól vannak. Dani kezd beilleszkedni az új iskolában (a felsőtagozatosok külön iskolába járnak, egy településsel alrébb), Alex pedig egyre ügyesebb a német nyelvvel.

Tünde ugyan még nem kapott munkát, viszont ami késik, az nem múlik!!!

Ez egy helyi autentikus felszerelés vagy 70 évvel ezelőttről

Talán még emlékeztek rá, hogy mi 1.000 méteren lakunk és a szálloda, ahol dolgozom 2.000 méteren van, amit több 2.500 méteres hegy ölel körbe. Kb. 2 hete volt egy kisebb lehűlés, így arrafelé esett vagy 10-20 cm hó, ami mára már elolvadt ugyan, ám akkor szép látványt nyújtott.

Az ikonikus Sciliar hegy 2.531 méteres csúccsal rendelkezik - amit én jobb oldalról fényképezek, a kertünkből

Emlékszem a tavalyi, átlagtól eltérő hidegre: 2019-ben ilyenkor már 1.000 méteren is havazott és annyi esett, hogy 3-4 napra teljesen elzárt minket a külvilágtól (se áram, se net, se térerő, se melegvíz). Idén ilyen nem várható a helyiek szerint.

Ezzel együtt én azt kívánom magunknak és NEKED IS, kedves olvasó, hogy egy hónap elteltével már ne a COVID-helyzet kezeléséről, hanem az ilyenkor szokásos dolgokról (Télapó, advent, karácsonyi készülődés, téli szezon, stb.) essék szó.

SZENVEDÉLY. MOSOLY. ITÁLIA