Új szezon, új munkahely, nemzetközi csapat

Azok kedvéért, akik csak lazán követik az eseményeket, pár szóban összefoglalom a téli szezon előtti történéseket.

Két szezont dolgoztam a hegyen lévő egyik étteremben, mely a Dolomitok 2.000 méter körüli fennsíkján található (mi 1.000 méteren lakunk a hegy lábánál, egy kisközségben – a szerk.). Az ottani tulajdonos hozzáállása az alkalmazottakhoz, a munkaszervezés hatékonysági szintje és úgy általában a körülmények minősége azt mondatta velem, ideje továbblépni. Így kerültem a szomszéd városban 1903 óta üzemelő, négycsillagos szálloda csapatába, amit azóta is kedvező fordulatnak tartok.

A téli szezont így egy év elteltével, ismét intelligens vezetői/tulajdonosi páros irányítása alatt kezdhettem meg. A csapat valóban nemzetközi, amire Nils, a tulajdonos tudatosan törekedett. Olasz séf, bangladesi és koszovói konyhai segítséggel, puglai (közép-olaszországi), ukrán és tiroli felszolgálókkal, német hotelmenedzser irányítása alatt, miközben a tulajdonos személyi titkára egy harmincas tokiói születésű srác.

Ahogy az lenni szokott, meg kellett küzdenem a csapatban elfoglalt szerepemért a többiekkel szemben. Ez részben nagy kihívás, részben kőkemény meló, de összességében azt mondhatom, eredményes volt. Kamatoztattam nagy cégeknél szerzett tapasztalatomat, különös tekintettel az informális utak kiépítésére és arra, hogy gyorsan átlátom a bonyolultabb rendszereket is. Ha ez így kissé zagyvának tűnhet számodra, ne aggódj, megfogalmazom másképp is. Kivívtam a tiszteletet és élvezem a bizalmat mind a vezetőség, mind a csapat többi tagja részéről.

Ez olyannyira sikerült, hogy például a konyhán a srácok külön kis tortakölteménnyel leptek meg születésnapomra, mely tiramisúból készült.

A vendégsereg színessége

Külön élvezet volt számomra, hogy a világ különböző pontjairól idelátogató vendégekkel találkozhattam és pár pillanat erejéig betekintést nyerhettem életükbe.

Például volt szerencsém pár szót váltani egy Aucklandből érkező hölggyel, akivel hasonlóan láttuk Új-Zéland jelenlegi, nem túl rózsás gazdasági helyzetét. Egy nyolcvanév körüli, Dublinból érkezett nagymama elmesélte nekem, hogy a gyermekkorát itt töltötte, unokájáról pedig kiderült, hogy mindketten láthattuk Patagónia semmihez sem hasonlítható vad tájait. Egy bolgár párral olaszul arról értekeztünk, milyen finomak a magyar borok, legyen az villányi vagy tokaji. Egy firenzei nyugdíjas pártól megtudtam, hogy számukra mekkora újdonság volt, amikor látták, mennyiféle lisztből készítenek errefelé különböző formájú és méretű pékárút. Aztán egy ravennai házaspárral annyira összebarátkoztunk, hogy arra kértek, ha ismét arrafelé járok – 7 évvel ezelőtt Tündével kettesben már voltunk ott –, mindenképpen keressem meg őket, legalább egy pohár bor erejéig. Figyelem, itt még nincs vége!

Többször is bebizonyosodott számomra, hogy a „keleti blokk” a mai napig „összekacsint”, ha külföldön találkoznak, a bajtársiasság jegyében. Jelentem, él még a lengyel-magyar barátság és a csehek értékelik, ha prágai kalandjaimból szemezgetek. Folytatom. Egy ízben, a vacsora levezetéseképp egy hamburgi illetőségű férfi, jónéhány sör elfogyasztása után spanyolul próbált tanítgatni engem, miközben kiderült, hogy Peruban találkozhattunk is volna annak idején. Voltak más, Németországból érkező vendégek is, akik nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy megtanulják helyesen kiejteni a keresztnevemet, ami bevallom, igencsak jól esett. Egyikük még pár szót tudott is magyarul. Továbbá megismerhettem egy svájci párt, akik 3 hónapot a holland Antillákon, 3 hónapot Antwerpenben, a fennmaradó időt pedig Basel mellett töltik. Ők egymás között franciául, a hotelmenedzserrel németül, velem pedig olaszul és angolul beszéltek. Mivel nagyon kellemes társaságnak bizonyultak, olvasottak és műveltek voltak, ezért úgy döntöttem, meglepem őket, ezért megtanultam néhány mondatot franciául, amiért annyira hálásak voltak, hogy az elutazásuk előtti utolsó vacsora alatt odahívtak az asztalukhoz és elmondták, mennyire örülnek, hogy megismerhettek és talán még találkozunk itt vagy másutt. Még mindig nincs vége! Egy belga család feje – amellett, hogy szintén nagy hangsúlyt fektetett becses nevem megfelelő kiejtésére – olyan hasonlóságot mutatott a Poirot-sorozat címszereplőjével, David Suchet-val, ami többször is megmosolyogtatott, persze csak legbelül. Főleg, amikor egymás közt belga nyelven beszélgettek. Azt hiszem, a modern szleg mondja erre, hogy „mekkora fles volt”.

A déutáni órákban - még minden csendes

Ebéd a hegyek között pezsgővel és …

A csapat japán tagjától a szezonzáró ebéden tudtam meg, hogy amennyiben autentikus ételeket szeretnénk fogyasztani, úgy ne a régiónkban működő japán éttermeket válasszuk erre a célra. (De azt ő sem tudta, hol lehetne valóban japán ételeket kóstolni.) Ő amúgy annak ellenére, hogy egy korábbi beszélgetésünk alkalmával arról értekezett, milyen nehéz az olasz nyelv és különösen az itteni, déltiroli-német, nagyon ügyesen használta mindkettőt.

A felszolgálók közül a negyvenes éveiben járó, ukrán Natalijával volt a legszorosabb munkakapcsolatom. Szintén eme ominózus eseményen mesélt nekem az otthoni helyzetről, a háború által megváltozott körülményekről, az élet milyenségéről. Mint azt megtudtam tőle, a két szezon között hazautazik, hogy a front közelében segédkezzen; a katonák ruháit fogja mosni kézzel, az apukája pedig főz majd a harcoktól megfáradt bakáknak. Azt hiszem, ez megint egy teljesen másik dimenziója az életnek …

A szezonzáró ebéd helyszíne

A csapat, ahogy a tulajdonos látta (baloldalon a német hotelmenedzser, jobb szélen a tokiói asszisztens)

Kicsit fújt a szél, de a hajunk még így is tartott (balomon Marion, az egyik recepciós és Domenico, a séf)

… helikopterrel

Erről külön meg kell emlékeznem, mert nagy durranás volt, azt hiszem, mindenki számára.

Utólag, kérdezgetve azokat, akik már több éve itt dolgoznak, kivétel nélkül mindenki azt állította, hogy hát ilyen még bizony nem volt. (Amúgy sejthettem volna, ha veszem a fáradságot és összerakom az infómorzsákat. Például 3 héttel korábban volt egy négyszemközti megbeszélésem Katjával, a hotelmenedzserrel, ahol megegyeztünk a következő szezon munkafeltételeiről. Ekkor kérdeztem rá, hogy miként látja a mostani szezont üzleti szempontból, amire azonnal rávágta, hogy nagyon jól sikerült.)

Szóval a régebb óta ott dolgozók, köztük egy orosz-francia takarítónő arról mesélt, hogy eddig is voltak ebédelni szép éttermekben az adott szezon zárásaként, de ez minden eddigi képzeletet felülmúlt. Volt, aki több helyről hallotta már, hogy másoknál egy pizzával és egy itallal szúrják ki az alkalmazottak szemét, ha egyáltalán van ilyesfajta szezonzáró megmozdulás.

De mi is történt pontosan? Az ebéd közepette Nils kérdezgetett minket, ki lesz az első hat ember, akit levihet a helikopter, mert csak annyian férünk be és ezért két kanyar lesz. Persze nem tulajdonítottunk neki nagy jelentőséget, hisz addigra már fogyasztottunk pezsgőt, bort, ki mit kívánt és Nils amúgy is ismert könnyed humoráról. Az ominózus kérdés elhangzása után nagyjából fél órával még rendelt mindenkinek egy gin-tonikot, majd kérte azokat, akik az első csapatba jelentkeztek, hogy öltözzenek és fáradjanak ki az étterem elé, mert a motoros szánok már várják, hogy elvigyék őket a helikopter leszállópályára. Itt már annyira szürreálisnak éreztük a dolgot, hogy elhinni még nem, de már gyanakodni kezdtünk, és közösen megállapítottuk: itt bizony valami merénylet készül ellenünk.

A 2.410 méteren lévő, elegáns étteremből, a szeles, felhős, mégis vakítóan napsütéses időben valóban egy helikopter vitt le minket a mintegy ezerkétszáz méterrel lejjebb lévő városkába, kis kitérőkkel, a környező hegyeket megcsodálva. A légi séta nagyjából negyedórát vett igénybe. Azóta is a hatása alatt vagyok, ahogy minden résztvevő.

Gyertek srácok, itt a taxi!

A helokopterből készült sok fotó közül az egyik - az ikonikus Sciliar-hegy

A család többi tagjáról

Dani már magasabb, mint Tünde és tipikus kamaszként viselkezde sokat fekszik az ágyban vagy gubbaszt a számítógép előtt, miközben akkor eszik, amikor szervezete jelez neki – ez szerencsére nagyrészt egybeesik a mi étkezésünkkel. Csetel az osztálytársakkal, segít a többieknek a matek háziban és a prezentációk összeállításában. Szóval semmi extra vagy ahogy az olaszok mondják: niente di speciale.

Alex, azon kívül, hogy megnyerte élete első síversenyét, jelenleg focilázban ég. Lassan mindent tud a legismertebb focistákról: melyik csapatban, hányas mezszámmal játszanak, ki az edzőjük, hányszor nyertek a nemzetközi bajnokságokban és milyen rugótechnikájuk van. Innen egyenes út vezetett ahhoz, hogy beirassuk egy focisuliba és vegyünk neki egy műfüves pályához szükséges stoplis cipőt. Azt nem tudjuk, meddig tart ki a lelkesedése, úgy vagyunk vele, élvezze, amíg lehet.

Szelfi a bajnokkal

A vidámparkban szerzett nyereménnyel a nyakban

Tünde számára ismét bebizonyosodott, hogy a munkahelyén nem vele van baj, hanem egy valakivel, aki, finoman fogalmazva nem bánik jól a többiekkel és tulajdonképpen képtelen a csapatjátékra, ezért mindenkit folyamatosan kritizál, aminek az volt az eredménye, hogy gyakrabban követtek el hibát egyesek, így Tünde is. Ez azóta rendeződni látszik, melyben a főnökasszony közbelépése is szerepet játszott. Mit is mondhatnék erre? Volna mit, de ennek egyik része nem is ér meg annyi időt, hogy leírjam, a másik fele pedig még nem publikus, legalábbis őszig. Maradjunk annyiban, hogy a következő fél év sem lesz állóvíz számunkra, viszont ezt mi választottuk magunknak. Nyugi, mindenki mindent megtud időben. Csak türelem. ;o)

És egy kis romantika a végére – kettesben

Be kell valljam, a Valentin-napot mi is ünnepeljük, persze nem hatalmas rózsaszín lufikkal, meg édibébi csecse-becsékkel, csupán megragadjuk ezt az alkalmat is, hogy kettesben lehessünk egy kicsit. Ilyen páros program volt ezen túlmenően a házassági évfordulónk és a születésnapom is, mely sokak szerint nagy szerencsémre egy azon napra esik. Így vetődtünk el Meranoba és a Garda tóhoz is, áldozva – mint már oly sokszor – a hedonizmus oltárán. Az én kedves feleségem pedig születésnapomra meglepett két színházjeggyel, mely a III. Richárd bolzánói, olasz nyelvű előadására szól.

A tavaszodó Merano szélén

A házassági évfordulónk fő helyszíne a Garda tó volt - részemről itt még kicsit gyűrödten, de boldogan

Amennyiben az eredeti tervek szerint alakul az idei évünk, úgy év vége felé már ismét bőven lesz miről beszámolnom neked.

Addig is kellemes tavaszt, pihentető nyarat és szép őszt kívánok!