Az előző bejegyzésben utaltam rá, hogy készülünk valamire. Nos, ez mára már nyílt titok: visszaköltöztünk Padovába. De haladjunk csak sorjában!
Történetünk fonalát áprilisban vesszük fel és innen hengerítjük tovább.
Változékony időjárás, avagy használjuk ki az adandó alkalmat
A 2022/2023-as téli szezon utáni időjárás ismét megtréfált minket. Például április 5-én reggel mínusz 4 fok várt minket odakinn, rá egy héttel Alexék nagyban rúgták a bőrt az edzéseken. Aztán jó két héttel később ismét lehűlés, a hegyekben havazott is. Kihasználva, hogy egy jó ideig, nem lesz alkalmunk rá – lévén hogy ősztől már Padovát boldogítjuk -, Tündével úgy döntöttünk, teszünk egy utolsó(?) nagy sétát a hegyek közötti fennsíkon. Így április 25-én, 2.000 méter környékén még élvezhettünk a havas tájat, turisták nélkül.
Alex első "hivatalos" meccse a Schlern SC színeiben
Egy ideig az utolsó közös havas-hegyes fotó
A nyári szezon megkezdése előtt még volt néhány páros programunk. Így volt módunk eredeti cseh ételt kóstolni Meranoban és déltirolit az itteni egyik „hegyi étteremben”, amit itt schwaige-nak mondanak, amit az olaszok malga-ként említenek. (Olyan területet jelöl ez az elnevezés, ahol a hegyi legelőkön tehenek vannak, tejgazdasággal, sajtkészítő műhellyel és pásztorkunyhóval. Ez utóbbit alakították át, bővítették ki több helyütt kis étteremnek, fogadónak. – a szerk.)
Radler után, túrógomboc(!) előtt
Régi és új – tele emócióval és kihívással
Dani és Alex ezt a tanévet is összességében sikeresen zárta.
A dél-Tirolban töltött 4(!) évünk alatt megtanultak németül (is), ha lehet, még elfogadóbbak lettek a különböző kultúrájú emberekkel és azok eltérő szokásai tekintetében. Mindkettőjükét elbúcsúztatták az osztálytársak és a tanárok, ami igen megható volt nekünk, a szülők számára is.
Dani egyik nagy dilemmája az iskolaválasztás volt, már csak azért is, mert a középiskolát már itt kezdte, Padovában. Mint kiderült, nem esett jóra a választása. Most azon vagyunk, hogy át tudjon menni másik iskolába, ami a tanítás színvonala és az indikált, hogy szombaton is vannak tanórák. Reméljük, még Karácsony előtt megnyugtató megoldást találunk számára.
Alexet abba a suliba vették fel, ahol anno 5 évvel ezelőtt Dani is járt egy évet, mielőtt felköltöztünk volna északra. Alex is panaszkodott a tanítás színvonalára. Hát kérem, ez nem a rendezett dél-tiroli oktatási rendszer, viszont nincs annyi házi, többször van egy-két napos tanítási szünet és rövidebb a tanév – legalább is ezzel nyugtatgatjuk őt.
De térjünk vissza még egy kicsit északra!
Sűrű szűk fél év van mögöttünk – búcsúzkodás, költözés, esküvő …
A szezon május 25-én kezdődött és október 16-án ért véget. Ez majd’ 5 hónap, ami nagyon hosszúnak érződött a gyerekek, Tünde és az én számomra is. Rengeteg minden történt velünk, felsorolni is hosszú, ezért igyekszem nem túl unalmasan papírra vetni ezeket. Lássuk csak!
A tanév vége környékén a bérlőkkel megtörtént az átadás-átvétel, így onnantól kezdve ismét csak a miénk a padovai lakás. Tünde felmondott a munkahelyén, majd július utolsó hetében a fiúkat Magyarországra vitte, hogy ott töltsenek 2 hetet a nagynénjüknél, amíg mi, kettesben visszaviszünk mindent a dél-tiroli (Castelrotto/Siusi) albérletünkből Padovába. Így augusztus 2-tól a szezon végéig „legényéletet” folytattam egy másik albérletben, közösen a szálloda többi dolgozójával. Így az elkövetkezendő két és fél hónapban csak szűk 3 napra találkozhattunk újra, Tünde unokahúgának szeptember 9-i, vidéki (Hajdúhadház) esküvőjén. Már az „újratalálkozás” is érdekes volt. Tündéék Padovából mentek kocsival, én vonattal északról. Budapesten találkoztunk, ott rokonoknál aludtunk – akiknek ezúton ismételten köszönöm a melegszívű vendéglátást, a vacsorát és a beszélgetést -, majd másnap irány az esküvő helyszíne. Vasárnap egy másik rokon hozott fel Pestre (Tündéék egy nappal tovább maradtak) és még aznap Bécsbe vonatoztam, ahol aludtam egyet és hétfő reggel folytattam a vonatozást, hogy mintegy 8 órával később, a vacsoránál már be tudjak segíteni a többieknek a szállodában. A „családegyesítés” pedig további bő egy hónap elteltével, október 17-én történt meg és azóta is élvezzünk egymás társaságát szeretett Padovánkban. Ebben az 5-6 hétben a munkahelyen is történt ez-az, szóval nem unatkoztam.
Majdnem készen az indulásra - költözés Padovába
Ha csak pár napra is, de az esküvőn teljes a létszám
Magáról a szezonról, a munkáról, minden másról
Más ritmus, más feladatok, más társaság
A szállás, amit a szálloda biztosított számomra augusztustól a szezon végéig, hangulatilag és működésileg a főiskolai kollégiumi és albérleti hangulatot idézte fel bennem. A szobatársam Sedat, egy harmincas montenegrói srác a feleségét és két gyerekét hagyta hátra, hogy pénzt gyűjtsön a család jövőbeni boldogulása érdekében. Már hat éve él ezen a környéken – csak a szezonok között megy haza nagyjából egy hónapra -, így rajta is látszódott, hogy család nélkül egy idegen országban nem könnyű. Nekem úgy egy hét kellett az átálláshoz.
Jó kilátások - a szálloda által biztosított szállás erkélyéről
Minden jó, ha a vége jó
Az augusztus más szempontból sem volt egyszerű. Komoly mennyiségű vendégseregre készültem, ezért nem ért váratlanul, hogy három héten keresztül teltház volt, valamint – akárcsak július első felében – a 30 fok körüli hőmérséklettel is meg kellett küzdenünk, ami itt durván kánikulának számít. Viszont amire nem számítottam, hogy a konyhai csapattal el fog durvulni a helyzet. Egy külön bejegyzést megérne, mind tartalmában, mind terjedelmében, de most csak érintőlegesen, hogy számodra is érthető legyen, miről is beszélek. A sok vendég és az extrém meleg miatt felszolgálásnál többször is hibáztunk, amit a konyha teljes mértékben a felszolgálókra hárított, mondván, ők mindent profin csináltak, mi nem vagyunk alkalmasak a feladatra. A konyháról csak agresszív hangvételű kritikák érkeztek felénk, építő jellegű, előremutató javaslat egy sem. Két hét után megelégeltem a helyzetet és jeleztem a hotelmenedzsernek a problémát, mert nem tudtam értelmes módon tisztázni a helyzetet a fiúkkal. Láss csodát egy héten belül megoldódott (majdnem) minden. A konyhai kommunikáció stílusa normalizálódott és ezzel együtt mi, felszolgálók sem hibáztunk annyit, sőt szinte tükörsima volt a legtöbb este.
Ahogy teltek a napok, hetek, úgy körvonalazódott, hogy mi is történhetett a háttérben, mely ilyen örömteli változást hozott számunkra. Kiderült, hogy a hotelmenedzser ultimátumod adott a konyhai dolgozóknak: vagy rendesen viselkednek vagy azonnali hatállyal repülnek. Erre válaszul mindenki felmondott a konyhán és abban állapodtak meg a vezetőséggel, hogy maradhatnak a szezon végéig, azzal a feltétellel, hogy nem lesz több ordibálás, froclizás és a többi. Meglepő módon ezt a fiúk, több kisebb-nagyobb kilengéssel tartották is. A lényeg, hogy egy nagyon durva, lelki terrorba hajló szándékkal kommunikáló csapat, végül fülét-farkát behúzva távozott. Gondolom, ők inkább arra számítottak, hogy minket, felszolgálókat cserélnek le, de nem jött be. Talán ezért történhetett meg az, hogy az utolsó munkanapon mind a négy konyhai dolgozó külön-külön jött oda hozzám és négyszemközt elnézést kért, ha esetleg megbántott volna korábban. Bevallom ezt nem tudtam mire vélni. Hogy lehet egy ember ennyire szélsőséges?
Önmagamban úgy értékeltem a történéseket, hogy ismét győzött az igazság. Összességében jó érzésekkel távoztam és persze néhány szép fotóval is gazdagodtam munkám során.
A medencénk estefelé
A Schiliar/Schlern - a hotel parkolója felől
A vendégekről, angolosan
Ebben a szezonban is rengeteg kellemes élményt szereztem a vendégekkel kapcsolatosan. Persze a németet és az olaszt is használtam jócskán, furcsa mód mégis az angol tudásomra volt a legnagyobb szükség, hisz mint kiderült, ez nekem megy a legjobban a felszolgálók közül. Lubickoltam is az új szerepemben. Valahol hátul, magamban úgy éreztem, egyedülálló vagyok és pótolhatatlan. Hogy ebből mennyi a való, azt nem tudom, de a vendégek visszajelzései alapján több mint elégedettek voltak a vacsora általam történt szervírozásával, borjavaslataimmal és olykor futólag megejtett kis beszélgetéseinkkel. Volt aki pénzben és volt, aki szövegben fejezte ki háláját nekem vagy a vezetőség felé.
Azt hiszem, ez önmagáért beszél
Munka előtt - kisimultan ...
... egy pörgős nap után, a munkaidő vége felé, este 10 körül
Remélem, még nem fáradtál el, mert van még egy rövidke fejezet (vagy kettő).
Két és fél kilométerrel a tenger felett
A végére hagytam a szezon szó szerint legkiemelkedőbb élményét: az ikonikus Schlern/Sciliar hegy megmászását, mely hegyről a legtöbb képet készítettem ottlétünk során és jópárat korábban közkinccsé is tettem a Facebook által.
Szeptember elején fogalmazódott meg bennem, hogy még mielőtt itthagyom ezt a gyönyörű helyet, mindenképpen meg kell másznom az egyik hegyet. Első körben két verzióm volt. Az egyik a Sassolungo/Langkofel („hosszú csúcs” vagy „hosszú szikla”), mely 3.181 méterig kúszik fel, a másik a Sassopiatto/Plattkofel („lapos szikla”) a maga 2.969 méterével. Az egyik azért esett ki, mert a csúcs közelében lévő menedékház csak szeptember végéig volt nyitva és a sok munka miatt tudtam, hogy csak október első hetében tudnék felmenni oda. A másik pedig azért, mert bár a menedékház nyitva volt, de heti egy alkalommal zárva tartott, ami pont a szabadnapomra, a túra napjára esett. Így kénytelen-kelletlen maradt a 2563 méteres, a környék talán legikonikusabb hegye, a tetején október közepéig nyitva tartó menedékházzal (rifugio). Utólag azt mondhatom, így is felejthetetlen élmény volt mind a mászás maga, mind az ebéd odafent, mind a látvány, ami elém tárult, köszönhetően a – fotózási szempontból szinte tökéletes – napos, felhős, kicsit szeles időjárásnak. A túraleírások és egyéb turisztikai kiadványok szerint az út 3 óra 20 percet vesz igénybe a menedékházig. Én kereken 3 órával kalkuláltam felfele és kettővel lefele, 1 óra pihenővel a tetején, melyben az étkezés és pihenés is benne foglaltatik.
Visszatekintve megállapítottam, hogy bár kopogtat ajtómon az ötvenedik év, az állóképességemmel (még) nincs gond. Jó tempóban haladtam felfelé. Az ilyenkor szokásos holtpont nekem is meg volt, de nem tartott sokáig és 90%-ban végig élveztem az utat, felfelé és lefelé is. Továbbá büszkeséggel töltött el, hogy mászás közben nemhogy megelőzött volna valaki, hanem én hagytam le a többi, aznapi próbálkozót. Számszerint tizenhetet. Végül 2 óra 35 perc alatt értem el a házat (a Schlernhaus vendéglő 2457 méteren található) majd további 10 perc volt a csúcsig (Petz), ami amúgy negyedóra lenne.
Belépve az épületbe rögtön egy tábla fogadott, ami azt mutatta, ki mászta meg egy adott évben a legtöbbször a hegyet. Az első helyezett René Kompatscher, aki 2019-ben 31(!) alkalommal jutott fel ide, a menedékházhoz. Amúgy aki akar, meg is szállhat pár napra, ugyanis van néhány összkomfortos szoba kialakítva a felső szinten.
Nem is ömlengek többet, mert hosszú lenne és nehéz is átadni egy ilyen élményt. Inkább beszéljenek a képek helyettem.
Mondhatni tökéletes körülmények a fotózáshoz. A háttérben jobb oldalon a menedékház (Schlernhaus)
Fáradtan, de büszkén a csúcson
Távolodva a hegytől, a hazaúton
Padova 2.0
Újra Padovában, 5 év telt el.
Átmentünk rengeteg viszontagságon, temérdek problémát megoldva, negatív következményeket viselve összeszorított fogakkal. Az olasz (és a német) nyelvet beszélve, millió élménnyel érkeztünk meg a kiindulóponthoz, ahonnan kellő tapasztalattal és önbizalommal újra nekirugaszkodunk.
Talán úgy tudnám érzékeltetni, milyen ez most nekünk (vagy legalábbis nekem), mintha végig bukdácsoltam volna egy ötéves iskolát, ahol végig szivattak volna a tanárok, miközben az osztálytársak többségének utálatát élveztem volna. És a sors adott még egy esélyt, hogy újra járjam az iskolát, de most már ezzel az ötévnyi tudással, mentálisan megerősödve, ismerve a kiskapukat és a buktatókat.
Mit is mondhatnék még? Jó érzéseim vannak a jövőnkkel kapcsolatban.
SZENVEDÉLY. MOSOLY. ITÁLIA
